„Csata akar lenni”

k ö n y v e s h á z

Nincs olyan tájegység vagy zsákfalu Magyarországon, amelynek népi emlékezete ne halmozott volna föl búsongó, sirató vagy harcias ritmusú dalokat valamelyik világháborúból, ám e dalok ma már többnyire csak gyűjteményekből halászhatók elő. A régi Magyarország területén valamelyest más a helyzet: a gyimesi csángóknál vagy a Székelyföld egyéb sokat szenvedett egykori hadszínterein az öregek még mindig Horthy-nótákat fújnak bizalmas társaságban, a vak prímás cigány pedig orosz hadifogságáról költ keserves dalt. És az ökölbe szorított kezek, az elfelhősödött szemek nem az alkoholgőzös férfiszentimentalizmus jelei, sem a háború vagy a vérengzés iránti nosztalgiáé – hanem a röpke négy esztendő emlékezetéé, amikor visszaállt a „kicsi magyar világ” az elcsatolt területek egy részén.
A magyar katonanótának és történelmünknek egy a hangja – nem véletlen, hogy a magyar népköltészetben a szerelmi és tréfás énekek után bakadalokból van a legtöbb, népi táncmuzsikánkban, táncainkban pedig hemzsegnek a régi fegyveres táncokból szelídült ugrósok, legényesek, verbunkosok, pontozók. Mint ahogy az sem véletlen, hogy éppen a legnépszerűbbeket, a nemzeti függetlenség jelképértékű dallamait, a Rákóczi-indulót, az 1848-as Kossuth-nótát, a Klapka-indulót és mindkét háború dalkincsét rettegve tiltotta be, fojtotta el az aktuális megszálló hatalom. „Gyerekkoromban, a második világháború után még hallhattam, ahogy udvarok hátuljában, kocsmák zugaiban, a hivatalosság elől rejtve összeborultak a régi hadfiak, és eldörögtek, elpusmogtak egy-két »tilos« nótát. […] Egyenes derékkal ültek ezek az emberek, szemükben szokatlan tűz csillogott. Többen félkarúak, féllábúak voltak, de nekem, akkori kisfiúnak, ők voltak a Katonák” – írja a Hangzó Helikon sorozata újabb kiadványának, a Katonadalok című könyves CD-nek a bevezetőjében Cseh Tamás. A magyar katonadalok így őrzik történelmünk hősi reménytelenségét, valamint mindazok titkos katakombaközösségét, akik minden végigverekedett vesztes háború után a honi história szemétdombjára kerültek – legyen az bujdosó kuruc, veterán huszár, Galíciából hazavagonírozott nyomorék vagy Don-kanyart járt lágerhalott.
Kesergőek, panaszkodóak, líraiak, érzelgősek, hősiesek, balladisztikusak, dicsőítőek a Helikon-kiadvány katonadalai, amelyek többnyire az első világégés korszakából származnak. Keseregnek, hogy „vágják az erdei utat, viszik a magyar fiúkat”. Panaszkodnak, hogy: „Odakinn a Kárpátokban dörögnek az ágyúk, szegény magyar honvédeknek elfagyott a lábuk”, egy pillanatra sem feledve azonban, hogy „meggyilkolták a trónörökösünket, azért bosszút állunk”. Telve vannak szép népi szürrealizmussal: „Édesanyám legszebb rózsafája, én vagyok a legszebb ága / Én vagyok az első Ferenc József vitéz katonája.” Van köztük könnyes magyar nóta, de sokuk régi stílusú, klasszikus formájú és dallamú népdal aktualizált szövegváltozatokkal, a régi Magyarország legkülönfélébb – többségükben erdélyi – tájegységeiről. A válogatás a millennium évében készült, XX. századi katonaénekeket tartalmazó CD-kről tallóz, többek között olyan nagyszerű előadók tolmácsolásában, mint Cseh Tamás, Fábián Éva, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Szvorák Kati, a Kaláka, a Kalamajka vagy a Szélkiáltó együttes. Nehéz szívvel hallgatjuk őket, mert a sorokban ott kísértenek régi halottaink.
(Katonadalok. Összeállította: Cseh Tamás és Péterdi Péter. Helikon Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 4990 forint)