Hálózsákok, nejlonszatyrok. Földön fekvők között papundeklin üldögélő fiatalok. Frissen sminkelt lány és nyúzott arcú asszony. Csoportokba verődnek, beszélgetnek mindenféle öltözékű emberek. Másutt összevitatkoznak, lökdösődnek, majd egymás nyakába borulnak. Téblábolók. Magabiztosak és zavarban lévők. Magányosok. Kannás bort kóstolók. Szégyenlősek és nagyhangúak. Valamiféle üde hittel teli egyetemisták és szociális munkások, akik elég kalandvágyók ahhoz, hogy azt reméljék: képesek változtatni azon, amin az egymást követő kormányok sem tudtak. Ez a szolidaritás éjszakája a Nyugati aluljáróban, péntek estétől szombat reggelig, a harmadik alkalommal Magyarországon.
Ezek az emberek azt mondják, hogy a politikának mozdulnia kellene végre. Mozdult is, legutóbb alig néhány hete a XIII. kerületben, ahol helyi rendeletben tiltották meg a koldulást, és szabálysértőnek nyilvánították azt, aki arra vetemedik, hogy a szabad ég alatt töltse az éjszakát.
(Sándor még az ősszel mesélte boldogan, hogy mostanában már nem a kocsmában tölti az éjszakát egy pohár bor fölött. Lakáshoz jutott. Közelebbről egy deszkakunyhóhoz, benne rezsóval, lavórral, az udvaron budival, szárítókötéllel. Ott a telet is vígan kibírja, sokkal vígabban, mint az előző tizennyolcat a padon, a lépcsőházban, a sziklaodúban. A közlekedéssel sincs gondja, közel a buszmegálló, a mankójával bármikor odakacsázik. Egyszóval sínen van az élete.)
Ott virít az aluljáróban – és nem a véletlen folytán – egy kovácsoltvas karfa is gyönyörűen kifényesítve. Valaha egy budapesti pad szerves része volt, a hivatalos magyarázat szerint az üldögélni vágyók kényelmére. De valójában a padon éjszakázni szándékozókat volt hivatott jobb belátásra bírni. Egészen addig, míg egy hajnalra ismeretlenek – több másik karfával egyetemben – valamilyen vágóeszközzel el nem távolították onnan.
Egy fiatalember – nevezzük Gyulának – néhány szóban vázolja a radikális szociális munkások álláspontját, amely szerint ideje ráébreszteni a döntéshozókat arra, hogy az emberi mivolthoz a saját ágy és hajlék is hozzátartozik. Ha másként nem megy, akkor a törvényesség határán egyensúlyozva.
A közeli gyorsétterem biztonsági őre idegesen ide-oda pillantgat üzlete kirakatának és vendégeinek védelmében, de az idő múlásával szögletesednek a mozdulatai, fásul az arca. Unatkozik. Időnként egy-egy hajléktalan költő, író görnyed a mikrofon fölé és olvassa fel írását, magabiztosnak álcázott zavarban. Megtapsolják. Nagy a zaj, mégis arcul csap egy-egy mondatfoszlány.
(Családja is lett a régi helyett – mesélte Sándor –, amikor egy asszony rábízta a három hónapos kutyáját. Buksi fekete német juhász keverék, jelenleg Sándor életének társa. Akihez a férfi, még ha fájó lábbal is, de minden este hazavánszorog.)
Aztán a szervezők – Az Utca Embere csoport – nevében szólal fel valaki. Nem természetes az, hogy tízezrek élnek lépcsőházakban, parkokban, elhagyatott viskókban, félig kész házakban. És az sem természetes, hogy újabb tízezrek rettegnek a kilakoltatástól. A kormány foglalja jogszabályba a lakhatáshoz való jogot.
A Méltóságot mindenkinek! feliratú transzparens alatt Horváth Csilla újságíró, költő, előtte asztalon a Fedél nélkül néhány száma, már több írását is publikálták benne. Három éve hajléktalan. Ha kérdezik, türelmesen magyaráz, azt mondja azért, hogy mások is tudják: a munkahely elvesztése, netán válás vagy betegség is a túlsó oldalra billentheti az embert.
Megjelenik Kiss Péter kancelláriaminiszter is. Apróka ember közelít felé, mögötte szorosan egy aszszony biztatja, lökdösi előre. A férfi a mindenható kamera előtt kérdezi: mondaná meg neki, de igazán, mikortól lehet fürödni a Gyáli úton, úgy, mint azelőtt? A miniszter megnyugtatja, bármikor lehet, újra működik a közfürdő.
Tudod – súgja oda nekem később kicsit restelkedve a férfi –, oda járok, meg a többiek is, nem csak a betegségek miatt.
Két héttel ezelőtt ugyanis bezárt a Gyáli úti közfürdő, mert a fővárosi ÁNTSZ pénz híján nem bírta tovább működtetni. Éveken át fürdették, fertőtlenítették a hajléktalanokat, meg a nincsteleneket, orvosi felügyelettel, mert az utcán élő embernek rossz a szíve, a vérkeringése, könnyen fertőződik a sebe, sokuknak fagyott a lába, a keze. A hatóságok egymásnak dobálták a labdát, hogy vajon kinek a dolga a közfürdőt működtetni: a tisztiorvosi szolgálatnak, a szociális szférának vagy a fővárosi önkormányzatnak. Néhány nappal ezelőtt közölték, hogy márciusig biztosan marad a közfürdő, a rávalót pedig összekaparják valahonnan. Közben pedig majd kitalálják, hogyan legyen ezentúl.
Egy magas férfi papírlapot nyom a kezembe némi útravalóval: Ha segíteni akarsz a hajléktalanokon, mosolyogj rájuk, és merj beszélgetni velük. Alkalmazd őket, adományozz élelmiszert, ruhaneműt, beszélj róluk környezetedben és tanítsd erre a gyermekedet is.
(Sándor nem ment el a Nyugatiba. Azt mondta, nem kell neki a felhajtás. Már jobb neki egyedül, senkire sem kíváncsi. Csak Buksira. Már ekkora ni, ez a kutya – mutatott mellkasa magasságába, és mosolygott –, mindig mondom neki, ne ugrálj annyira, te dög, még felborítasz.)
origo.hu
Orbán Viktor bejelentést tett a kereskedelmi kamarával való együttműködésről
