Gyújtópont

A Csokonai Színház nagy nyeresége, hogy ez év elejétől Debrecenben dolgozik a Csányi János, Vidnyánszky Attila páros. A színházi szakma két nagy egyénisége új szervezeti struktúrát, új gazdálkodást és művészeti programot ígér, és azt, hogy az újító-jobbító törekvéseknek másfél év múlva már látható eredményei lesznek. A debreceni színházi reform miértjéről és hogyanjáról Csányi Jánossal beszélgettünk.

Sokan meglepődtek annak hallatán, hogy a magyar színházi szakma sztárpárosa Debrecenben kívánja „elásni magát”, mások meg úgy vélték: nem annyira meglepő, hogy e két alkotó éppen a „fideszes fészekben”, Debrecenben érzi elemében magát. Mi a véleménye ezekről a szirénhangokról?
– Ne a politikán keresztül közelítsünk. Az ember kétségkívül rendelkezik egyfajta szellemiséggel, és ennek a vállalására Debrecen valóban megfelelő helyszín lehet. Nem titok, hogy a városvezetés gondolkodása és a színházi fejlesztésekre vonatkozó szándékai inspiráltak minket. Ebben az értelemben tehát igaz: az, hogy Debrecenbe szerződtünk, tudatos tett, kiállás egy szellemiség mellett. De a személyes politikai meggyőződés más dolog, színházvezetőként nem helyezhetjük előtérbe. A színház a tágabb közösség, a társadalom, valamint az egyén létének lényegi és mély összefüggéseit vizsgálja. A politika viszont ezeknek a bonyolult tartalmaknak inkább csak a felszínén mozog. A színháznak természetéből következően a közönség egészét, politikai és egyéb megkülönböztetés nélkül magát a teljes közösséget kell szolgálnia. Az általunk képviselt szellemiség is csak úgy jelenhet meg ebben a közegben, ha a kultúra gazdag és mély tartalmán keresztül vagyunk képesek megragadni és kifejezésre juttatni.
– A város inspiráló szellemisége az utóbbi években, sokak szerint az utóbbi két évtizedben nemigen mutatkozott meg a Csokonai Színház teljesítményén. Színházi szakmai berkekben legalábbis nem lehetett sok elismerést hallani róla. Ez a tény nem riasztotta önöket, amikor Debrecenbe szerződtek?
– Fordítva igaz. Éppen ez teremti meg az átfogó újragondolás lehetőségét. Debrecen a magyar nyelvű színjátszás kezdetét jelenti. Tény, hogy a Csokonai Színház, az ország talán legnagyobb múltra visszatekintő, egyik legjelentősebb teátruma, amely másfél évszázadon keresztül kiemelkedő színházművészek sokaságát adta a nemzetnek, az elmúlt években olyan mélypontra jutott, ahonnan csak felfelé vezethet az útja. Mélypontra süllyedt a színház szakmai ereje, jelentősen visszaesett a nézőszám, az ország legrosszabb bevételi mutatóival és alig használható, felújítatlan infrastruktúrával rendelkezik. A feladatunk tehát rendkívül összetett. A következő években minőségi színházat, magas színvonalú, korszerű szakmai műhelyt akarunk teremteni. Ehhez Vidnyánszky Attila mellett sikerült megnyerni néhány olyan embert – a zenei direktor Kocsár Balázst, a koreográfus Horváth Csabát –, akikkel ma bármelyik magyar színházat eredményesen tudnánk vezetni.
– Ha a gárda ennyire jó, nem lesz ez egy kicsit sok Debrecennek? Biztos, hogy vidéken kell érdemi teljesítményt letenni az asztalra, és nem például a nagy nemzeti szégyenfolt, az operaházi botrány felszámolása körül kellene bábáskodni?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy jelen helyzetben hajlandó volnék-e az Opera átalakításának élére állni, akkor a válasz egyértelműen: nem. De nem azért, mert alkalmatlan lennénk a faladatra, hanem azért, mert téved vagy félrevezet másokat az, aki azt állítja, hogy többlettámogatás nélkül el lehet végezni egy átfogó korszerűsítést. Márpedig az operaházzal ez történik: elvonták a költségvetésének a negyedét, mindezt reformnak nevezve, és várva, hogy jobb teljesítmény jöjjön létre. Ez fából vaskarika, erre komoly szakember nem vállalkozhat. Itt jön a képbe a fenntartó és a színház kapcsolata: míg Kósa Lajos polgármester, felismerve a színház közösségformáló és szellemipiac-teremtő erejét, az államháztartás válsága idején is azon igyekszik, hogy új színházat építsen Debrecennek, addig a minisztérium az operaházi költségvetés negyedelésével van elfoglalva. Azért lássuk be, ez igen nagy különbség.
– Ahogy Debrecenbe érkeztek, hozzákezdtek a színház átformálásához, és mindjárt az elején mintegy nyolcvan munkatársat szélnek is eresztettek. Ez nem lefaragás, karcsúsítás volt a javából?
– Nem, mert nem a pénzügyi összeomlás, hanem egy több évre előre megtervezett fejlesztési folyamat egyik első lépéseként történt mindez. A Csokonai Színház átalakítása során valóban több mint száz munkahelyet változtattunk meg, és nyolcvan munkatársat el is küldtünk. Ezzel párhuzamosan azonban erőteljes társulatfejlesztésbe kezdtünk. Tehetséges gárdát szerződtettünk, és fogunk a jövőben is, ami azt jelenti, hogy a következő években nem csökken, hanem nő a művészeti társulat létszáma, miközben a szakmai hátteret racionalizáljuk. Ennek a tudatos építkezésnek köszönhetően már most olyan kollégákat tudhatunk társulatunk tagjai között, mint Ráckevei Anna, Szűcs Nelli, Varga Gabi, Hobo, Horváth Lajos Ottó vagy Trill Zsolt, hogy csak néhány nevet említsek. Vagy beszélhetnék arról a nyolc, főiskolát frissen végzett fiatalról, akik nálunk kezdik el a pályájukat, s akikből meggyőződésem szerint többen igen jelentős színészi karrier előtt állnak. Nem hagyható ki a fejlesztés elemei közül a szakmai műhelyek, például a Csokonai Vizuális Műhely megerősítése sem, amelynek élére Mispál Attilát, a Fény ösvényei című, a filmszemlén hét díjjal jutalmazott filmnek a rendezőjét, valamint Herner Dánielt, a legnagyobb színházi honlap, a Szinhaz.hu alapító tulajdonosát szerződtettük. A jelentős változások ellenére azonban továbbra is nagyszerű debreceni művészek maradtak a társulatban, például a kitűnő formában lévő Csikos Sándor, Garay Nagy Tamás vagy Kóti Árpád. Mellettük feltétlenül említést érdemel a Csokonai Színház évtizedek óta magas színvonalon teljesítő, elkötelezetten dolgozó műszaki gárdája.
– Ars poeticaként vallja, hogy meg kell szólítani a közönség egészét. Ha jól értem, ezt a célt szolgálja a következetes társulatépítés is. Milyen konkrét program mentén képzelik ezt?
– A Csokonai Színház repertoárjából az elmúlt években sok minden kimaradt, s e fogyatékosságok hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség kezdett elpártolni a színháztól. Évekig nem volt például nagyoperett, amellyel minden magyar városban jelentős közönségréteget lehet megszólítani – most lesz, méghozzá terveink szerint kiváló rendezőkkel, igényes megvalósításban. Nem volt széles közönségréteget vonzó gazdag műsorkínálat. Repertoárunknak most lesz a kortárs drámairodalom legjavát reprezentáló vonulata, amely a debreceni értelmiséget célozza meg. Lesznek klasszikus művek is, amelyek szélesebb közönségnek, illetve a kamasz korosztálynak szólnak. Debrecenben mintegy harmincezer egyetemista tanul, illetve lakik, de nem volt őket megcélzó műsor sem – most van és lesz kortárs táncművészeti program, és Jel Fesztivál. Ez utóbbi keretében az idei évad nyitányaként egy hétig a világhírű Nagy József vendégeskedett nálunk, jövőre pedig Eugenio Barbát és az Odin színházat látjuk vendégül. Elkötelezettek vagyunk a debreceni operajátszás fejlesztése mellett. Ehhez meg kell erősítenünk az operatársulatot. Megjegyzem, a budapesti operaház válsága kivételes lehetőségeket kínál ehhez számunkra. Novembertől megkezdi működését a másoddiplomás magánénekesek képzésére hivatott operastúdió, amellyel a saját utánpótlás-nevelésünket kívánjuk megoldani.
– A 2006–2007-es évad a már említett, Debrecenben valóban unikumnak számító Jel Fesztivállal indult. Ilyen kezdés után mi várható még a szezonban?
– A kiemelkedő kortárs szerzők bemutatása Szőcs Géza Liberté ’56-jával kezdődik, amelyből az Új Budapest Filmstúdió és a debreceni önkormányzat közreműködésével játékfilmet is forgattunk. Majd Háy János teljesen új Légy jó mindhalálig adaptációja, Kiss Csaba Kun László című királydrámája, valamint Hobo és Nagy András új zenés darabja következik. A klasszikus kosztümös drámák közül Rostand Sasfiókját mutatjuk be. A Marica grófnő mellett pedig a Csárdáskirálynő nagyoperettel lépünk a közönség elé. És mindehhez kiváló belföldi és külföldi rendezőkre számíthatunk. Új utakat keresünk a táncprodukciók terén is, ám itt nem saját társulatban, hanem elsősorban koprodukciókban gondolkodunk. Így állítottuk színpadra szeptember végén a Közép-Európa Táncszínház és Ladányi Andrea vendégszereplésével Horváth Csaba két darabját, a Kettent és az & Echót, és ebben a formában képzeljük el Horváth Csaba színrevitelében Mozart Rekviemjét, valamint a prózai társulattal Wedekind A tavasz ébredése című művének bemutatását.
– Több fesztivált és gazdag programkínálatot ígértek a műsortervben. Ez sem volt jellemző eddig a Csokonai Színházra.
– A színház közösségi művészet, amely a bemutatókon túl lehetőséget kínál a társművészetek komplex megjelenítésére is. Bartók és Kodály szellemisége példa számunkra. Célunk az, hogy a következő években tudományos és művészi szinten feldolgozzuk, egyben a hivatásos szakma számára is hozzáférhetővé tegyük a magyarság figyelmen kívül hagyott, a színjátszás fősodrából hiányzó dramatikus hagyományait. Azokat, amelyek még ma is megtalálhatóak például a betlehemes játékokban. Minden februárban a Magyar Drámaírói Kerekasztallal együttműködve Kortárs Dráma Fesztivált rendezünk, amelynek keretében szeretnénk évről évre bemutatni az ország és a határon túli területek legjobb műsoron lévő kortárs magyar drámáit. Színházi ünnepet szeretnénk teremteni, a szerzők jelenlétével, felolvasószínházzal, könyvbemutatókkal, közönségtalálkozókkal és szakmai fórumokkal kiegészítve. Végül, az évad végén, májusban létre akarjuk hozni a nemzetközi színházi fesztiválunkat. Ám egy állandó nemzetközi színházi fesztivál megrendezése, amely jelenleg nincs Magyarországon, csak széles körű összefogással lehetséges, hiszen az önkormányzati támogatás mellett többek között kormányzati forrásokra is szükség van.
– Úgy tűnik, ön szerint a minőségi színházhoz alapvetően három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Így gondolhatták ezt a régi debreceniek is az 1860-as években, amikor is eldöntötték a színházalapítást. Az egyik városatya állítólag azt találta felelni arra az okoskodó kérdésre, hogy miért is kell az a teátrum, hogy: „Azér’, mer’ fussa.” Gondolja, hogy az ország sokat emlegetett siralmas gazdasági helyzetében mindarra, amit önök szeretnének, most is „fussa”?
– Az államháztartás nem kezelhető olyan logikával, mint amilyennel a konyhapénz: ha rosszabbul állunk, nem veszünk csokit. A kultúra ugyanis nem luxuscikk. Közvetlenül hozzájárul egyik legfontosabb közkincsünk fejlődéséhez, és ez a közösség szellemi teljesítménye. A magyar kreativitás messze földön híres. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy nemzeti felemelkedésünk magas szintű kulturális közélet nélkül megteremthető. Kultúra nélkül nincs tudomány, nincs gazdasági fejlődés, mert kultúra nélkül nincsenek kiművelt emberfők. Az ország jövőjét én legalábbis nem a bányászatunkra alapoznám.
– Ez nyilván igaz, de ettől még nem kap a Csokonai Színház több támogatást.
– Amikor azt mondtam, hogy pénz nélkül nem lehet szakmai fejlesztéseket megvalósítani, nem azt mondtam, hogy nem lehet olyan működési struktúrát kiépíteni, amely jóval hatékonyabban használja fel a közösségi – állami és önkormányzati – támogatásokat, mint a jelenlegi. Természetesen ez az egyik legfontosabb törekvésünk. Ettől azonban még igaz az, hogy a Csokonai Színház felújítása, felszerelése, a lelakott, használhatatlan munkahelyek, öltözők, a pusztuló gyártóműhelyek, raktárak rendbe hozása, a hiányzó kamaraszínház és stúdiószínház megépítése, vagyis a debreceni színjátszás szakmai feltételeinek megteremtése a feladat. Erre pedig az államnak is forrást kell biztosítania, hiszen ez az összes vidéki városban már megtörtént. Minden színházat felújítottak, felszereltek és bővítettek az elmúlt években. Miért kell a második legnagyobb magyar városnak évekig várnia erre? A jelenlegi állapotok szinte tarthatatlanok.
– Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy korszerű színházi műhelyt szeretne létrehozni a Csokonai Színház bázisán. Egyetemi képzésről is hallani. Ezt hogyan képzeli?
– Ez ma már több mint elképzelés, hiszen az idei évadnyitó társulati ülésen Kósa Lajos polgármester úr bejelentette, hogy a Latinovits Színház létrehozása mellett a város támogatja a Debreceni Színházi Akadémia alapítását. A Debreceni Egyetem rektora, Nagy János is hasonlóan nyilatkozott a kérdésről, hangsúlyozva, hogy évek óta tervezik az egyetemen a művészeti képzés kiszélesítését. Ezért azt gondolom, hogy sikeres akkreditáció esetén két-három éven belül megindulhat az elméleti és gyakorlati színházi felsőfokú képzés Debrecenben. Ehhez azonban egészen egyedi oktatási koncepciót és struktúrát kell kidolgoznunk. A társulatok és igazgatók változnak – a legjobb színházi közösség egybetarthatóságának ideje az élet természetes rendjéből következően a legszerencsésebb esetben is hét–tíz év –, ám egy megerősödő színházi bázisnak szüksége van olyan szellemi háttérre, amely újra és újra ellátja tehetségekkel, feltölti energiával, egyszóval megteremti a folyamatosságot a rendszerben. A tervezett akadémia alapintézménye lenne annak a megálmodott színházi régiónak is, amely Debrecen központtal működve egy határokon átívelő, kelet-Kárpát-medencei kulturális együttműködésnek is a gyújtópontja lehet.