Hogyan lesz valaki patológus? Garzuly Ferencnek például az egyetem után kizárólag patológus állásokat ajánlottak: a szombathelyi Markusovszky-kórházat választotta. Ám mivel ideggyógyász szeretett volna lenni, két év után átment az intézmény ideggyógyászati osztályára, ahol közel negyven évig dolgozott, csaknem húsz évig vezetőként. Nyugdíjazásakor hívták vissza a patológiára. A főorvos úgy véli, külső szemlélő számára a boncolás durva beavatkozásnak tűnhet – ám ez nem öncélú: Romhányi György professzor kedvelt mondásával élve: „A halottak tanítanak bennünket.” A szövettani munkát pedig kifejezetten szépnek találja.
– Mi indította arra, hogy az orvosi-kutatói munka mellett több évtized patológiai jegyzőkönyveit is megvizsgálja?
– Kezdő orvosként kíváncsiságból már belenéztem az iratokba: feltűnt, hogy szinte minden harmadik beteg tuberkulózis miatt halt meg évtizedekig. Egyébként is érdekesnek találtam a jegyzőkönyveket: kézzel voltak írva, kicsit más stílusban, látszott rajtuk a lelkiismeretesség. Most, hogy visszakerültem a patológiára, tudatosabban nyúltam a feljegyzésekhez, és meglepetésemre – keresve az 1929-es boncjegyzőkönyvet, amikor Görög Dénes vezetésével elkezdődött a patológiai munka a kórházunkban – 1920-as keltezésűt is találtam. Így derült ki, hogy kezdetben a belgyógyászok végezték a boncolásokat. Később már azt kutattam, hogyan változtak az egyes betegségek: az évek anyagát vizsgálva ugyanis nem csak a különböző halálokokat látja az ember, tendenciák is kikristályosodnak.
Joggal merül fel a kérdés, hogy milyen korlátai vannak a jegyzőkönyvek értékelésének. Garzuly Ferenc szerint nagyon öszszetett a probléma: a tudományos értékeléshez sokirányú körültekintés szükséges. Például a gümőkór a háború végéig népbetegség volt, és elképesztően gyakori az elmebetegek között. Felszámolásában nagy lépés volt a sztreptomicinkezelés: 1951-ben a felboncoltaknak már csak tíz százaléka volt tüdővészes – tudjuk meg a főorvostól. – De egyéb kezelés, prevenció, védőoltás miatt már korábban is csökkent a tuberkulózis előfordulása. Míg a csecsemőhalandóság ekkoriban megugrott: majdnem tizenkétszer annyi csecsemő halt meg, mint manapság. A háború alatt jegyrendszer biztosította az alapellátást, az igazi élelmezési bajok ’44 őszén kezdődtek: a káosz a gyerekhalandóságban is megmutatkozott. Bonyolítja a helyzetet, hogy 1954-ig főként otthon szültek az anyák: az otthon meghaltakról, halva születettekről csak a tisztiorvos kapott jelentést.
– Akik a kórházban hunytak el, azokra vonatkozóan hitelesen értékelhetők a jegyzőkönyvek – hangsúlyozza a neves szombathelyi főorvos. – Viszont sokkal többen halnak meg kórházon kívül, hirtelen, mint gondolnánk. Infarktus például évtizedekig alig szerepel a feljegyzésekben, egyrészt azért, mert gyakran hirtelen halállal jár, másrészt akkor alacsonyabb volt az átlagéletkor, s ez a betegség inkább csak bizonyos életkor fölött jellemző. De ez még nem kielégítő magyarázat, mert fiatalabb korban is jóval ritkább volt, mint manapság. Említhetném a lymphoma elnevezésű daganatot is, amely szintén nem fordult elő régebben, most viszont a patológián szinte naponta találkozunk ilyen esettel. Változik az élet, kapcsolatunk a környezettel, gyógyszereink, ellenálló képességünk a vírusokkal, a baktériumokkal szemben. Sokat haladtunk előre, de támadnak az újabb betegségek.
Garzuly Ferenc arra is felhívja a figyelmet, hogy a boncolási feljegyzésekből másféle információkat is megtudhatunk, például az elhunytak foglalkozását: gazdatiszt, uradalmi cseléd, díjnok, magánzó, teknővájó, szegényházi ápolt, hadirokkant, hadifogoly vagy épp élmunkás… Nagyot fordult a világ! A levéltári kutatás közben a szerző megismerhette Görög Dénes sorsát is: a fiatalon kikeresztelkedett, zsidó származású patológus főorvost a szombathelyi gettó orvosaként alkalmazták, majd ’44 júliusában Auschwitzba hurcolták, és Josef Mengele mellett kellett dolgoznia. Garzuly a világháború előtti időszakról összegyűjtött anyagot először a Vasi Szemlében publikálta, majd átdolgozva egy orvosi szaklapban, a Lege Artis Medicinae-ben.
– A következő időszakot – amikor Romhányi György vette át a proszektúrát – szintén érdekesnek gondoltam: a főorvos a Rákosi-korszak áldatlan körülményei közepette is kimagasló munkát végzett – folytatja az ideggyógyász-patológus. – Végül körülbelül hatezer boncjegyzőkönyvet áttekintve 1956-ban zártam le a vizsgálódást, eljutva Kádas László tevékenységéig, aki 1953-tól harminc évig vezette az osztályt, megteremtve a konszolidált „nagyüzemi” működés feltételeit. Ekkor vetődött föl, hogy némi kiegészítéssel a közleményekből könyv is összeállhatna: a kötet A Magyar Nyugat Történeti Kiskönyvtára sorozatban jelent meg Gyurácz Ferenc szerkesztésében. Kórházunk főigazgatója, Lakner László is fontosnak tartja, hogy az intézmény megismerhesse múltját: az általa szervezett előadások szintén inspirálták publikációimat.
– A „Mit olvashatott a patológus főorvos a helyi napilapban?” ötlet első hallásra esetlegesnek tűnik. Jól értem, hogy ezt a szálat legvégül szőtte a szövegbe?
– Mivel a kórházi hátteret bemutattam, illetve azok is szerepelnek a kötetben, akik a boncjegyzőkönyveket írták, gondoltam, a történelmi-társadalmi viszonyokat is megpróbálom fölvillantani.
Talán valóban az újságok hírei jellemzik leginkább egy adott kor viszonyait, deformációit. S ha elfogadjuk Romhányi professzor definícióját, miszerint „a kórbonctan az emberi szenvedések tana a szervi elváltozások tükrében”, bezárul a kör. Szombathely legolvasottabb helyi lapja a második világháború előtt a Vasvármegye, azt követően a Szabad Vasmegye, majd a Vasmegye volt – ezekből szemezget jó kritikai érzékkel, bővebb kommentárok nélkül a szerző. Valóban nem kell kommentálni a „zsidótalanított” heti piacról friss lendülettel tudósító Vasvármegye cikkét, és legalább olyan beszédes, hogy az orgánum napokig hallgat a zsidók gettóból való elszállításáról. Csupán 1944. július 9-én, jelentéktelen rövid hírben olvashattak a szombathelyi polgárok, nem épp hitelesen, az eseményről. Görög Dénes főorvos, egyetemi magántanár ekkor már Auschwitz felé tartott…
Érdemes a Rákosi-kor orvosi esküszövegére is pillantást vetni: 1949. november 22-én a kórház dolgozóit felsőbb rendelkezésre újra feleskették, persze a szövegben már nem szerepel a mindentudó és mindenható Isten, csupán a Magyar Népköztársaság. Romhányi György a Szabad Vasmegyét vehette kézbe: „a győzelem gyümölcsét, a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének lapját” – jegyzi meg könyvében Garzuly. Aztán 1951-ben már a Vasmegyét olvashatta – vagy inkább a Pravdát? A dolgozók nyomora a tőkés országokban című írást mindenesetre a szovjet lapból szemlézték. Az újság egyik fő témája ez évben a kulák, a „sújtsunk le” kifejezés mindennapossá válik, és „fokozzák a harcot” az élet minden frontján. Mit is fűzhetne Garzuly Ferenc annak az ötholdas özvegy parasztasszonynak a leveléhez, aki tüdőbajából kigyógyulva így hálálkodik a sajtóban: „A Pártnak, az egészségügy fejlődésének és a szombathelyi Közkórház orvosainak és dolgozóinak köszönhetem, hogy megmenekültem a halál torkából.”
– Mindehhez csak iróniával lehet viszonyulni: hol szelíden, hol vitriolosan. A háború előtti újságokat átlapozva torokszorító dolgokkal szembesültem, a Rákosi-korszak népbutítása pedig viszolyogtató. Nem is tudom, melyik volt szörnyűbb világ – összegzi benyomásait a patológus főorvos.
Figyelme nem csak a szakmai szempontokra összpontosul. Észreveszi például, hogy egy 1948. december végi jegyzőkönyvben Romhányi „pengősnyi terület”-en kialakult elváltozásról ír, holott 1946. augusztus elsején már bevezették a forintot. A Rákosi-korszak elvárásait tükröző visszaemlékezéseket idéz: „A titkosrendőrség kihallgatásain elhaltak vagy a határon aknarobbanásban elpusztultak részére többször kértek halotti bizonyítványt, elfedni a valóságot, de ezt mindig megtagadtam” – írta Solymoss Béla professzor Kanadából. Németh-Csóka Mihály professzor leveléből pedig megtudjuk, hogy a patológus az ÁVH határsértői, őrizetesei esetében igyekezett a külső jegyekről – testi hibákról, hegekről, fogazatról – pontos leírást adni, hogy a későbbiekben azonosíthatók legyenek a halottak, mert a boncolást úgy végezték, hogy a papírokon kódszám szerepelt név helyett.
– Ezeket a rendőrorvosi jegyzőkönyveket egyébként húsz év után megsemmisítik. Néhánynak megpróbáltam utánajárni, de már nem találtam meg őket – fűzi hozzá Garzuly Ferenc.
Az egészségügyben persze ma sem felhőtlenek a viszonyok. Noha a tárcavezető, ha intézménylátogatásra adja a fejét, már nem üti be azt az alacsony szemöldökfába, és nem is talál olyan embertelen körülményeket, mint 1921-ben Bernolák Nándor népjóléti miniszter, aki a szombathelyi menhelyen mezítelen, rühes gyermekeket láthatott. Reméljük, tífuszjárvány sem üti föl a fejét, sem tetvesség, mint ’45 tavaszán, amikor szovjet csapatkórháznak rendezték be a közkórház emeletét. Bízzunk abban, hogy a „Gyógyíts jobban!” mozgalomba és a pártba való belépést sem várják el a főorvosoktól, mint hajdanán. És az is elképzelhetetlen, hogy a proszektúrának ne legyen állandó orvosa, s akivel az igazgató az udvaron találkozik, azt boncolni küldi.
– Nincs szándékában ’56-tól napjainkig is áttekinteni a jegyzőkönyveket és a korhangulatot?
– Azt valaki másnak kell majd megírnia. Tudja, ötven évnél korábbi időszakot nem célszerű vizsgálni, mert nincs elég rálátás…
És vajon mit olvashat ma a helyi lapban a szombathelyi Markosuvszky-kórház vezető patológusa? Hogy Garzuly főorvos 2006. május 13-án mit talált a legérdekesebb információnak a Vas Népében, azt nem árulom el önöknek.
origo.hu
Orbán Viktor: Határ a csillagos ég – hajrá, Kapu Tibor!
