Két politikai gyilkosság

Oroszország és Szíria egyaránt a vádlottak padján találta magát, miután kérlelhetetlen kritikusa, illetve egy vele szemben álló politikus meghalt. A két embert, Alekszandr Litvinyenkót és Pierre Gemayelt megölték, mégpedig a sajtó előtt. Gemayel halála spontán tüntetéseket eredményezett, ahol a libanoni lakosság egy emberként mutatott Szíriára mint tettesre, a korábbi biztonsági tiszt Litvinyenko pedig a sajtó hasábjain mondott búcsút az árnyékvilágnak, halála után felolvasott búcsúüzenetében pedig jókora kést döfött Vlagyimir Putyin orosz elnök oldalába.
A média nem habozott. A vizsgálatok elkezdése előtt eldöntötte, hogy a napnál is világosabb, ki is a gyilkos. Vezércikkek születtek, amelyeket a politikusok éppúgy elolvasnak és elhisznek, mint bármelyik újságolvasó. Annak ellenére, hogy sem Moszkváról, sem Damaszkuszról nem bizonyosodott be, hogy ő rendelte volna meg az eléggé el nem ítélhető problémamegoldást. Ez persze nem jelenti azt, hogy akár Putyin, akár Basár el-Aszad szíriai államfő tiszta lelkiismerettel néz reggel tükörbe, de azt sem, hogy automatikusan kimondható bűnösségük. Azaz jobb ilyenkor várni, mérlegelni, számba venni a lehetőségeket, s csak ezután levonni a következtetéseket. Az ügyek ugyanis nagyon súlyosak, mondhatni, történelmi léptékűek.
Bár a Litvinyenko- és a Gemayel-gyilkosság alapvetően más indokokból állhatott érdekében valamely csoportnak vagy államnak, a kettőt összeköti a gyanús időzítés. Szíria épp az ENSZ-törvényszék felállítása miatt aggódik, amely a Rafik el-Haríri volt libanoni miniszterelnök halálát vizsgálná ki, az orosz elnök Finnországban közeledne az Európai Unióhoz. Rosszabbkor egyik államnak sem jöhetett volna ellenségének halála. A sas soha nem kapkod legyeket, a régi igazságot azonban elfelejtette a média. Litvinyenko nem volt sem szuperkém, sem kulcsfigura. Nem tudhatott különleges titkokat Oroszországról, amit pedig igen, azt réges-rég megírta londoni önkéntes száműzetésében. Ha őt Putyin tette el az útból, akkor olyan szintű politikai vakságról tett tanúbizonyságot, hogy megérdemli a bukást. Még nem felejtettük el Anna Politkovszkaját, akinek a haláláért szintén a Kremlt tették felelőssé az újságok, persze szintén vizsgálat nélkül. Az egyetlen ok ott is az volt, hogy bírálta Putyin rendszerét. Ám a Novaja Gazeta talán nem olyan komoly fórum, hogy ezért érdemes lenne megölni valakit. Most nyilván nem morális megfontolásokról van szó, hanem politikai ésszerűségről, azt ugyanis senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha az ország érdekében fontosnak tartja, Putyin ne adná ki az utasítást valaki meggyilkolására. Basár el-Aszad is így tenne habozás nélkül, maffiamódszerekkel, bírósági tárgyalás kerülésével. Ám ezzel nem lenne egyedül a két pellengérre állított politikus.
Adott esetben ugyanis Afganisztántól a Zöld-foki Köztársaságig bezárólag számos ország vezetője így tenne (ha Kabul ura előzetesen engedélyt kérne is Washingtontól). Az már más kérdés, ki mennyire veri nagydobra lépését, mi a célja a politikai gyilkossággal. A nyugati demokráciák valószínűleg hétpecsétes titokként megtartanák maguknak, miként ölték meg az ellenük fenekedő személyeket, ám az látható, az Egyesült Államok nyíltan vadászik egyes terrorvezérekre, például Oszama bin Ladenre. Szoros szövetségese, Izrael ugyanakkor más utat jár. Titkosszolgálata, a Moszad a világ legjobban szervezett, legprofibban kiképzett mesterkémjeiből áll, akiknek nincsenek erkölcsi gátlásaik, amikor hazájuk érdekeiben eljárnak. Átlépnek minden etikai határt, ölnek és hamisítanak, barátságot és szerelmet hazudnak információkért. Női ügynökeik elcsábítják a férfi célpontot, vegyészeik különleges mérgeket kísérleteznek ki a problémás célpontok ellen. Ami különleges bennük, az az, hogy ezt nem rejtik véka alá. Tudni lehet, hogy Izrael ellenségei a világ bármely pontján, a nap minden percében veszélyben vannak. A knesszet döntése szerint a Moszad tetszése szerint dönthet külföldi bevetésén, hogy annak rendje és módja szerint kikéri az általa veszélyesnek ítélt személyt tartózkodási országából diplomáciai úton, vagy inkább meghúzza a ravaszt. Ezzel ugyan felrúgnak minden szövetségesi-jószomszédi szokásjogot – s persze a törvényeket is –, ám kétségtelen, nem lehet különösebben megnyugtató, ha valakire Izrael haragszik. Ezért aztán – okoskodik Izrael – kevésbé fog gonoszságot forralni az ország ellen, azaz a brutalitás kifizetődő, még ha nem is etikus.
A világ azért nem egyedül Moszadból áll, csak a sajtóban kap a szervezet indokolatlanul nagy teret. Vannak azonban szövetséges országok, amelyeknek a titkosszolgálatai együttműködnek az izraeliekkel, így pedig már más a helyzet. A Közel-Kelet eseményei közül kevés olyan van, amelyben Izrael ne játszana szerepet, akár támadó, akár megtámadott, akár háttérből irányító országként. Talán nem számít összeesküvés-elméletnek, ha gyanítjuk, Izrael keze benne lehet Gemayel megölésében. Nem kétséges, Szíria és a fiatal libanoni miniszter között komoly ellentét feszült, Gemayel pártja és Izrael pedig együtt tudtak működni a polgárháború során, ám itt nemzeti érdekekről van szó, nem csip-csup pártcsatározásokról. Egy ugrás Európa nyugati felére, ahol Londonban méreggel, pontosabban radioaktív izotóppal végeztek Litvinyenkóval. Az állami érdekek szintén azt diktálják, jobb hátráltatni az orosz–EU közeledést. Polóniumot azonban nem árulnak minden sarki drogériában, ahhoz még a legerősebb bűnözői csoportok is bajosan tudnak hozzájutni. Ez megerősíti a feltevést, hogy állami szervek állhatnak a gyilkosság hátterében. De hogy valóban az oroszok lennének a megrendelők és a végrehajtók, azt mégsem lehet kijelenteni. Ezzel az erővel lehettek akár az amerikaiak, a britek vagy az izraeliek is. Mint ahogy lehettek az orosz titkosszolgálat kettős játékot játszó tagjai is, akiknek megvannak az eszközeik egy ilyen gyilkosság végrehajtásához, ám a csekket nem Moszkvából kapják. Hanem talán Londonból, az ott élő oligarcha, Borisz Berezovszkij környezetéből, aki Putyin kérlelhetetlen ellensége. Nem kétséges, hogy Berezovszkij hajlandó lenne bárkit megöletni, ha érdekei úgy kívánják. Márpedig érdekei között első helyen áll az orosz elnök megbuktatása, mondhatni, bármi áron.
Az izraeli szál Litvinyenko esetében is megjelenik. A biztonsági tiszt hetekkel halála előtt Izraelbe utazott, hogy átadjon veszélyes információkat egy bizonyos Leonyid Nyevzlinnek, aki korábban a Jukosz olajipari mamutcég második embere volt. Nyevzlin a cég államosítása után menekült Tel-Avivba, féltvén az életét. Litvinyenko állítólag arról adott át adatokat, miként bánt el a Jukosz egykori vezetőivel Vlagyimir Putyin. A részletekbe belelátni képtelenség, ám az bizonyos, hogy a Scotland Yard érdekes ügyeket fog feltárni. Felderíthetik a londoni orosz ellenzéki kapcsolatrendszert, az Izraelbe menekült pénzembereket, új indítékokat és lehetőségeket vehetnek számba, régi sérelmekre deríthetnek fényt. Az is lehet, hogy végül minden kétséget kizáróan megállapítják, hogy Vlagyimir Putyin felelős a gyilkosságért, s ezt indirekt módon bebizonyíthatják Basár el-Aszad államfőről is. De előre ítélkezni az információk töredékének birtokában tévútra vezet, s csúnyán meghurcolnak ártatlanokat, bélyeget nyomnak egy egész országra. Ezt pedig sem Oroszország, sem Szíria nem érdemli meg.