Kritikai hozzáállás

Kinek kell a köztévé? című írásában Bjorn Erichsen, az EBU televíziós szekciójának igazgatója írja a HVG-ben: „A kereskedelmi tévéknek nem kell objektívnak vagy hitelesnek lenniük, a közszolgálatiaknak igen. Kelet-európai kollégáinkat keserű tapasztalat tanította meg erre. A régió közszolgálati adói a politikai legitimációt nélkülöző kormányok kritikátlan szócsöveként eltöltött évtizedek után még mindig a hitelességük megteremtésén fáradoznak. A kritikai hozzáállás és az objektív újságírás a közszolgálati televíziózás létalapja… A közszolgálati tévéknek kötelességük az egész lakosság szolgálata.”
A közszolgálatiság meghatározása Magyarországon eljutott már a feladatok leírásáig – amelyekhez azután az adósságukkal együtt részvénytársasággá alakított közmédiumokban nem rendelte hozzá a szükséges pénzt –, de másfél évtized is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kialakuljon a közmédia szakmai erkölcse. Nemcsak a magyar köztelevízió küszködik erkölcsi problémákkal (sőt, már nem is küszködik, mert egy erős ugrással túltette magát ezeken), hanem a Magyar Rádió is. A politikai élet soha nem engedte meg neki, hogy felállítsa a maga belső mércéjét – folyton feljelentette, vegzálta, anyagilag zsarolta. Ezért megpróbált megfelelni, illegette magát, hogy legyen legalább annyija, amennyiből új műsorokat tud készíteni. Hiába illegette, nem lett. Manapság a Bródy Sándor utcában is a nincs az úr. Egy ideig még lehet turkálni az archívumban, de egyszer csak szembe kell majd nézni azzal, hogy mit végeztek a maiak.
A miniszterelnök elhíresült őszödi beszédében, melyet a Magyar Rádió Krónikája hozott először nyilvánosságra, kitért a hangadó médiamunkások eligazításának szükségességére. Volt ilyen a diktatúra idején is. A nagyobb baj, hogy az újságírók jelentős részének nincs is szüksége e fejtágításra. Tudja a dolgát. Mi hallgatók pedig immáron eltorzult aggyal és füllel figyeljük a hazai közszolgálati tájékoztatást, és már el sem csodálkozunk olyan dolgokon, amelyeken pedig egészséges demokráciákban igencsak csodálkozni illenék. Sőt! Éppen azt hallgattuk furcsálkodva, hogy a Magyar Rádió hírműsora olyan anyagokat, hangfelvételeket hozott nyilvánosságra, amelyek nem egyeztek a hatalom érdekeivel. (Emlékszünk még, mit ír Erichsen úr: „A kritikai hozzáállás és az objektív újságírás a közszolgálati televíziózás létalapja.”)
Normális országban élünk? Normális, hogy a Nap-kelte producere úgy gondolja, a jobboldali sajtó munkatársainak kellene gondoskodniuk műsora kiegyensúlyozottságáról, és nem neki magának? Hogy az arányos és illő közszolgálatot úgy képzeljük, egy kicsit ezeknek is, egy kicsit azoknak is? És normális, hogy az ember a Krónikát hallgatva kiemelkedő szakmai érdemnek tekinti, hogy Farkas Erika úgy kérdez egy politikust – függetlenül attól, melyik oldalon áll –, mint egy valódi közszolgálatban dolgozó újságíró? (Elnézést kérek a dicséretért, manapság ez tőlem felér egy rádióelnök előtti feljelentéssel.)
Elgondolkodunk néha azon, hogyan és kik miatt jutottunk el idáig?
(Krónika, Kossuth rádió.)