Ömledezések

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Mai magyar nyelvünk szókincsét döntően befolyásolta a nyelvújítás. Természetesen nem minden kezdeményezés lett eredményes, s a szavak között jócskán akadt olyan, amely meghonosodni, elterjedni nem tudott, sőt már a kortársak számára is egyenesen nevetségessé vált. Előfordult azonban, hogy egy-egy nyelvújítási szó nem tűnt el, csupán jelentése alakult át részben vagy teljesen az elmúlt kétszáz év alatt. Ez utóbbi csoportba tartozik a XVIII. század végén terjesztett „ömledezés” szó is, melyet az „ömlik”, „ömleng” kifejezésekhez hasonlóan a meglehetősen régi „önt” igéből képeztek. Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótárában úgy vélekedett, hogy az „ömledezés” jelentése „elragadtatott képzelet” volt. Ennek megfelelően a kifejezés egészen a XIX. század második feléig kifejezetten magasztos, emelkedett dolgot jelentett, s a legnagyszerűbb érzések ábrázolásához hívták segítségül: a vallásos buzgalom, a szerelem, a hazaszeretet, a legmélyebb tisztelet kifejezésére.
Kisfaludy Sándor Himfyjének kesergő részében (1798) öt helyütt is olvashatunk a szív ömledezéseiről: „Szóljon bár a csörgedezve / Folydogáló csermelye, / Hol, kebelem ömledezve, / Oly sok estvém eltele” – írta A kesergő szerelem I. énekében. Berzsenyi Dániel többek között a hazafias érzelmek ábrázolásához használta a kifejezést. 1797-ben a szombathelyi táborba gyűlt felkelő nemességet köszöntötte így: „Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!”
Gyakran találkozhattunk a szóval a mély tisztelet megnyilvánulásainál is. Amikor 1825-ben Beliczay Jónás Podmaniczky Károlyt köszöntötte főinspektorrá választása alkalmából, kis üdvözlésének a Szivből ömledező tisztelet címet adta. A brassói latin iskola megjutalmazott diákjai nevében két növendék az alapítványtevő Tratler János tanácsos tiszteletére „beszédben ömledeztek” 1840. július 26-án, mint azt a nyomtatásban is megjelent rövid kis kiadványból tudhatjuk. 1842-ben a nagyécsi templomban egy tizenegy esztendős gyerek, Kozics László szavalta el házitanítójának, Nogall Jánosnak a plébános, Dresmitzer József gyémántmiséjére készült rövid költeményét, melynek címe Szív ömledezések volt. Lázár Miklós egykori tanítójának, Györffy Lászlónak kedveskedett tisztelgő költeménnyel 1845-ben Ömlengés címmel.
A „magas” költészetben is gyakran használták az ömlengés, ömledezés szót a rendkívüli megbecsülés érzékeltetésére. Kölcsey például Kazinczyhoz írt magasztaló versében többek között azért nevezi boldognak a költőfejedelmet, mert a „szent tűz miatt olvadva szíve / Az esti csendben ömledez”. A termékeny fantáziát megszólító, Képzelethez című, 1818-ban szerzett költeményében is használja a nyelvújítás kori kifejezést: „Az égi tűz villámcsapásival / Folyást talál a költő szent hevének, / Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.” Az időközben megváltozott jelentésárnyalatok miatt ma már kicsit mást értünk e szón, s joggal jegyezte meg Nemeskürty István, hogy a sor akaratlanul is mosolyra fakasztja a mai olvasót. Akárcsak Katona József, aki A Holdhoz című versében így kezdte a köszöntést: „Légy üdvözölt szép Hold! / Téged alkota már a Gerjedelem ma / Istenének: előtted ömledeznek az édes / s a bús kebelek.”
Arany, Petőfi, Madách, Vörösmarty verseiben még a hagyományos értelemben szerepelt az ömledezés, ömlengés kifejezés, de a század második felétől egyre ritkábban találkozhattunk a szóval, majd mind gyakrabban már csak a maihoz hasonló, gunyoros értelemben fordult elő. A hosszú életet megélt Jókai Mór írásaiban is nyomon követhető e változás. Ehhez hasonlót tapasztalhatunk Kossuth Lajos írásaiban is, akinek fiatalkori beszédeiben, cikkeiben az „ömlengés” kifejezés jelentéstartalma magasztos, emelkedett, de a század második felében már csak pejoratív értelemben használta. 1843-ban a Széchenyit tisztelettel támadó cikkében így vádolta a grófot: „Tömérdek értelmét, becses idejét s hő indulatának ömlengéseit általános vádakra, gyanúsításokra pazarolja azok ellen, kiket mindent túlhajtó hazai reformátoroknak szeret gúnyolni.” Huszonöt évvel később viszont, a kiegyezés után, az uralkodói címekről értekezve már ezt írta: „Nem birom felfogni, mi okot nyujthat ez az exultans ömlengésekre.”
Az 1840-es években a kor érzelmileg túlhevített vallásos prózájában is gyakran hívták segítségül az „ömledezés” kifejezést az elragadtatás érzékeltetésére. Elefánt Mihály evangélikus lelkész 1843-ban megjelent imakönyvének A hivő szív ömledezései imádságokban a címe. Laszkallner Antal (1774–1854) veszprémi kanonok 1841-ben kiadott katolikus imakönyvének hasonló címet választott: Az Istenhez ajtatosan emelkedő szívnek ömledezései, az az: egy igaz hitű kereszténynek külömbféle istenes elmélkedései és imádságai.
Nem tudom, hogy Laszkallner imakönyvéből hány példány maradhatott meg napjainkra, valószínűleg nem sok. 1848-ban azonban bizonyára még sokan nyitották ki a „Hadakozás üdején” mondandó imánál, és fohászkodtak a szerző szavaival: „segítsd irgalmad után esdeklő szolgáidat, hogy ellenségeinknek zabolátlan harczdühe lenyomatván, és a veszedelmes hadnak vége szakadván, szünetlen hálaadással dicsérjünk tégedet”. Manapság keveset gondolunk arra, hogy a szabadságharc, minden hazafias lelkesedés ellenére is, milyen félelmeket keltett a kortársakban. Háború dúlt az ország területén, annak minden rémségével együtt.
Talán az a tizenkét éves gyerek is imádkozott Laszkallner imakönyvéből, akinek példánya az azóta eltelt zivataros százötvennyolc esztendő ellenére megmaradt. A könyv szennylapjára ezt jegyezte föl: „Vasady született Böety Zsuzsanátol kaptam emlékül. Gebhardt Lajos Pesten 1848ban 12. évemben. Háborus időben irtam.”
A gyermek később felnőtt, orvosi, majd sebészdoktori oklevelet szerzett, 1877-ben a Rókus-kórház főigazgatója lett. Gebhardt Lajosnak (1836–1908) sokat köszönhet a főváros: átszervezte kórháza elavult rendszerét, megszüntette a zsúfoltságot, s ezzel megteremtette a gyógyulás és gyógyítás emberibb feltételeit. Később, fővárosi tiszti főorvosként, sokat tett a csatorna- és a vízvezeték-hálózat fejlesztéséért, neki köszönhető a bakteriológiai intézet felállítása. Megírta visszaemlékezéseit is a gyerekfejjel átélt szabadságharcról, a „háborús időkről”, bár e munkája kéziratban maradt.
Hosszú élete során ő is megtapasztalhatta az „ömlengés” szó jelentésváltozását. S ha idősebb korában kinyitotta 1848-ban kapott gyerekkori imakönyvét, talán elgondolkodott a gyorsan változó időkön, a történelemmel együtt változó, alakuló nyelven.