Széteső Egyesült Királyságot hagy hátra Tony Blair?

Egy frissen megjelent közvélemény-kutatás szerint az angolok 68 százaléka külön, vagyis Skóciától, Walestől, Észak-Írországtól független, kizárólag angol választókerületeket képviselő tagokból álló parlamentet kíván. Ami még megdöbbentőbb, a skótoknak csak 52, de az angolok 59 százaléka azt akarja, hogy Skócia váljék teljesen függetlenné az Egyesült Királyságtól. Ami pedig az angolokat illeti, a megkérdezettek közel fele szerint Anglia is okosan tenné, ha otthagyná az Egyesült Királyságot. Ez történelemmé tenné a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága néven ismert állam létezését. Ilyen körülmények között nem lesz könnyű jövőre megünnepelni annak a két, parlament által szentesített törvénynek a háromszázadik évfordulóját, amely egyesítette Angliát és Skóciát, és a skót Stuart-dinasztiát – az angolok által kivégzett Stuart Mária dinasztiáját – ültette az új unió trónjára.
Mind a három országos pártot készületlenül érte a közvélemény radikalizálódása, s tragédiának tartanák az Egyesült Királyság felbomlását. Tony Blair és Gordon Brown (mindketten skótok) a skót Munkáspárt konferenciáján síkraszállt a kormánypárt vezető szerepét veszélyeztető Skót Nemzeti Párt (SNP) függetlenségi programja ellen. Ha májusban az SNP megszerezni a többséget az autonóm edinburgh-i parlamentben, az nagy lökést jelent a skót függetlenség irányába. Blair nem szeretné, ha az Egyesült Királyság felbomlását kellene örökül hagyni a Downing Street 10.-ben töltött tíz év után. Amikor a kormány a devolúció – a skót és walesi autonómia – útját választotta, arra számított, hogy ezzel kifogja a szelet a skót nacionalisták vitorlájából. Ez tévhit volt.
A legnagyobb meglepetéssel az angolok szolgálnak. A teljes angol függetlenség híveit két körülmény bosszantja. Az egyik az, hogy az Egyesült Királyság jóval többet költ a skótokra, mint az angolokra. A másik, hogy míg a westminsteri parlamentben helyet foglaló skót képviselők teljes beleszólási jogot élveznek a kizárólag Angliát érintő döntésekbe, addig a csak Skóciára tartozó ügyekben egyedül az edinburgh-i parlament dönt.
A Munkáspárt szempontjából tragikus lenne az Egyesült Királyság feloszlatása. Parlamenti választásokon a Munkáspárt eddig mindig számíthatott a szavazatok többségére a walesi és skót választókerületekben, nemegyszer ezeknek köszönhette győzelmét. Wales és Skócia nélkül a párt könnyen az örök ellenzékiségre kárhoztatott liberálisok sorsában osztozhat.
Ami az Egyesült Királyság nemzetközi szerepét illeti, az Európai Unión belül Anglia és Skócia (nem is beszélve a Svájc nagyságú Walesről) az első osztályból a másodikba csúszna le fontosság tekintetében, és az Egyesült Államok vonatkozásában inkább hónapok, mint évek alatt feledésbe merülne az a „különleges kapcsolat”, amelyre a brit miniszterelnökök a második világháború óta mindig olyan nagy súlyt fektettek. És Ulster? Valószínűleg hamarosan az Ír Köztársaság része lenne, s mint ilyen, egyenrangú Angliával, de fontosabb Skóciánál vagy Walesnél. Sovány vigasz, hogy az angol labdarúgó-válogatott alighanem továbbra is erősebb lenne a skót, a walesi és az ír csapatnál.