Történelmi lecke Hegyi Gyulának

Goethe – ó, a pedáns Goethe, az alvilági utazó, ki a leányszobák titkos félhomályába csempészte Werthert – így ír a franciákról: „A francia nemzet a végletek nációja; semmiben nem ismer mértéket. Ő a világ egyetlen nemzete, melynek történelmében a Szent Bertalan-éj mészárlása együtt szerepel az ész ünnepével; XIV. Lajos önkényuralma együtt szerepel a sans-culotte-ok féktelenségével.”
Lehet benne valami. A nemzetkarakterológia nem az alkimisták vagy a rózsakeresztesek fülledt, borzongató és izgalmas tudománytalansága, s leginkább nem „náci alapvetés”. A nemzetkarakterológia évszázadok (-ezredek) tapasztalata. Valami, ami van. Amit tudunk, érzünk, ismerünk és felismerünk. Egyebek mellett ez lapul meg minden skót, cigány, angol, orosz, magyar, román, lengyel és zsidó vicc mélyén. Legfeljebb kiegészül időről időre valami végletes szembenállással, ellenségeskedéssel. Valami rosszal. De ettől még minden nemzetnek van valami jellegzetessége, valami, ami csak az övé. S ezt a valamit érzi, s tapasztalataival nemzedékről nemzedékre alá is dúcolja az adott nemzeti közösség is s az őt körülvevő többi nemzet is.
„A magyar utánad lép be a forgóajtón, és előtted jön ki” – tartja a mondás mirólunk Nyugaton. Vagyis: a magyar életrevaló, élelmes. A jég hátán is megél. Így tekintenek ránk az idegenek. Mi árnyaltabban látjuk ugyanezt. Úgy, hogy túlélünk mindent. A puszta tény, hogy ez után az ezeregyszáz esztendő után még létezünk egyáltalán, felfogható hollywoodi sikersztorinak is. Mi persze nem annak tartjuk, hanem szenvedéstörténetnek (Krisztusok mártírja, Magyarország), s szenvedéstörténetünk szüli a magyar dacot, a magyar mélabút. De ettől még: túlélők vagyunk. S leszünk.
De vissza a franciákhoz!
A francia nemzet, a „végletek nációja” az, amelyik véghezviszi a végletek forradalmát. Ezt csakugyan nem is tehetné meg más. A „nagy” francia forradalom: az emberiség első igazi, nagy és szervezett borzadálya. Minden előtte lévő borzadálytól megkülönbözteti, hogy egy egész nemzet először akkor és ott veszíti el az eszét, és válik belőle vérengző csürhe.
Már az első, szimbolikus lépés, a Bastille ostroma és bevétele is a párizsi csőcselék akciója. S aztán nincs már megállás. A két csúcspont: az 1792. szeptemberi párizsi mészárlás (háromezer „gyanús elemet” koncol fel a megvadult csőcselék) és Vandée. Vandée, ahol a francia parasztokat ölik, mint a kannibálok. No és persze a jakobinus diktatúra. Ezt a nagy francia forradalmat máig ünneplik a franciák. Minden július 14-én parádé, köztársasági elnöki üzenet, díszszemle, tömegek az utcán. Lobognak a trikolórok, mindenki fejébe tűzi a piros sapkát, és ünnepli a Francia Köztársaság ünnepét. (Vandée-ben talán kisebb a lelkesedés…) S persze a történészek elvitatkozgatnak a történtekről (a kommunista Soboultól a konzervatív, normális Chonuig terjed a megítélés skálája), de nincsen francia, aki kétségbe vonná a nagy francia forradalom nagyszerűségét, a „nemzet születésnapját”. Vagyis a nemzeti, kollektív agyhalál állapotát…
S az sem véletlen, hogy ezt a nagy francia forradalmat éppen a bolsevikok tekintették – tekintik – példának, az emberi történelem egyik legcsodálatosabb fejezetének.
S hogy mindez miért fontos most minekünk?
Azért, mert 1956 az ötvenedik évfordulón újfent érthetetlen támadások és rágalmak középpontjába került.
Legutóbb a szocialista Hegyi Gyula próbálta összepiszkítani a mi forradalmunkat, ráadásul külföldön.
„1956 nosztalgikus emlékezete szerint békés emberek demonstráltak és bátor fiatalok harcoltak a szovjet tankok ellen. Valójában ez az események egyik kétségkívül fontos és hősi oldala. A néha elfelejtett másik oldalon ott találjuk a meglincselt kommunistákat, az antiszemita szlogeneket és a náci ideológiát visszaállítani kívánó szélsőséges csoportokat – írja Hegyi a The Guardianben. Továbbá még ezt is írja: – Gyurcsány óriási erőfeszítéseket tett, hogy méltó módon emlékezhessenek meg arról, amit ő, sőt a magyar jog is forradalomnak tekint (bár számos átlagember szerint csak felkelés volt, amelyben hősi és szégyenletes események keveredtek).”
Nem. Ez megint mellébeszélés, ez megint igaztalan, aljas vádaskodás, ez megint deheroizálás. (Ez utóbbi amúgy is a magyar kommunista gyökerű baloldal kedvenc sportja.) Hegyi a „meglincselt kommunistákat” tekinti a forradalom egyik szégyenteljes eseményének. Akkor itt az idő, hogy kimondjuk a következőket: ahhoz képest, amit a moszkovita kommunisták 1948 és 1956 között elkövettek a magyar nemzet ellen, a Köztársaság téri lincselés semmi nem volt. Ha 1956-ban a magyarok ezrével lincseltek volna kommunistákat, az is tökéletesen érthető reakció lett volna az elszenvedett sérelmekért. Azért az iszonyatért, amit ezek a vadállatok – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai és a többiek – rászabadítottak Magyarországra, a nyilasokból lett ávós rohadékok szadizmusáért már-már nevetséges semmiségnek tekinthető a Köztársaság téri népharag megnyilvánulása. (Lásd még egyszer a nagy francia forradalom történetét!) S azt se felejtsük el, hogy a Köztársaság téri lincselés előtt megtörtént a Kossuth téri vérengzés, ami után mondjuk a franciák nem egy tucat embert lincseltek volna meg, hanem mindenkit, aki a kezük ügyébe kerül. Nem árt, ha ezen a szemüvegen át nézzük a történéseket. (Csakugyan: Horthy „fehérterrora” is megtölti a „felszabadulás” utáni történelemkönyveket. A csúnya Prónay, Héjjas, Ostenburg. De mintha az előtte lévő vörösterror nem is lett volna. Szamuely és keretlegényei – no és Lukács György! – vonaton járták az országot, itt-ott megálltak, és akasztottak. Utána meg nagyon csodálkoztak, hogy nyakig beásták a földbe a kommunistákat, és átlovagoltak a fejükön.) Ettől persze még a lincselés szörnyű. Csak nehogy már úgy tegyünk, mintha nem lett volna rá indok számolatlanul, s nehogy már úgy tegyünk, mintha forradalom („felkelés”) idején mindig számon kérhetnénk a tömegen a cizellált, kulturált viselkedést.
A másik Hegyi-féle kijelentéssel, nevezetesen 1956 „antiszemita” kilengéseivel egyszerűen nincs már erőm foglalkozni. Nem voltak antiszemita kilengések, antiszemita „szlogenek”. És ha voltak? Ha valaki zsidózott 1956-ban? Akkor sincs semmi. Csak annyi, hogy nehéz lenne a tömegen számon kérni bármit is. Ettől még zsidózni csúnya dolog. De 1956-ot bármilyen módon összehozni az antiszemitizmussal: mocskos dolog. Aljasság. Erre eddig egy David Irwing nevű holokauszttagadó brit történész vetemedett. Irwing jelenleg börtönben van, s amikor nevezetes kijelentését tette, a magyar szocialista párt hevesen tiltakozott.
Ezzel az Irwinggel került egy platformra Hegyi. Most fognak tiltakozni a szocialisták? Nem fognak. Tudják ők jól, hogy Hegyi ezzel az aljassággal a Magyar Szocialista Párt és a szabad demokraták részére nagyon fontos rétegnek üzen: azoknak a volt munkásőröknek, pártfunkcionáriusoknak, ortodox kommunistáknak, akik igenis a mai napig „rohadt ellenforradalomként” emlegetik 1956-ot. Akik szerint „nyilasok” meg „reakciósok” ölték a „derék kommunistákat” az országban. Ezek hangján szól most Hegyi. Éppen a „klerikáris” reakció maradt ki ebből a gusztustalan cikkből, meg az, hogy „Mindszenty visszakövetelte az egyházi nagybirtokot”. S miközben Hegyi ennek a söpredéknek üzen, Gyurcsány farizeus és hazug módon térdre ereszkedik az emlékműnél. Csak azért, mert látta, hogy Willy Brandt is így tett Varsóban, s az is igen jó volt PR-szempontból.
Gyurcsány térden, Apró Antal szellemével a háta mögött.
Hegyi Gyula meg antiszemitázik.
Ez a magyar baloldal.
Tényleg kár, hogy „nem tetszettünk forradalmat csinálni”.