De vajon valóban túltengett-e a magyar nemzetben az alkalmazkodási, megfelelési kényszer – mint ahogy azt az opportunista „Kádár népe”-legenda legszívósabb terjesztői állítják? Nem csupán arról van szó, hogy a lakosságban megmaradt vagy éppen kifejlődött az egészséges védekezési ösztön, s nem hagyta, hogy kifogjon rajta a hatalom? A tudományos referátumokból inkább az utóbbi kép bontakozott ki. Kun Miklós történész A Kádár-kor elitje és a szovjet típusú pártállam című előadásában, Szűrös Mátyás volt ideiglenes köztársasági elnök Nagykövet voltam Moszkvában című visszaemlékezésében egyaránt az állampárti elit felelősségét firtatták, s utaltak arra a politikai kontinuitásra, amely napjaink életét is behálózza és ellehetetleníti. Mindezek a motívumok persze felcsillantak Modor Ádám történésznek Pozsgay Imre volt államminiszterrel folytatott beszélgetésében is. Gereben Ágnes történész a könyvkiadás és a cenzúra feloldhatatlanul abszurd Kádár-rezsimbeli viszonyrendszerét fedte fel. Andrásfalvy Bertalan volt kulturális miniszter a falusi társadalom beszűkülő életlehetőségein keresztül világította meg a történelmi félmúlt és a jelen közti sokasodó, riasztó egyezéseket. „Jogőrzés vagy jogorzás?” – tette fel a szónoki kérdést Lábady Tamás alkotmányjogász, valósággal megüzenve a hatalmi praktikák kiagyalóinak, hogy demokráciában már nem lehet folyamatosan következmények nélkül megtenni azokat a jogtiprásokat, amelyekre jogelődei után mindinkább ráfanyalodik a mostani kormányzó elit. S ha valakinek nem jelenítődött volna meg elég plasztikusan a pártállami permanencia, annak minden szóbeli érvnél beszédesebbek voltak Szilágyi Andor Mansfeld című filmjének megrázó képsorai.
Az utódpárti elit végeredményben ugyanúgy meg akarja gátolni a társadalmi párbeszédet, az ember és ember közötti kommunikációt, mint ahogy a Kádár-éra egyik legnagyobb találmánya is az volt, hogy mesterségesen generálta a bizalmatlanság légkörét. Márpedig ez a természetellenes állapot nem tartható fenn sokáig – utalt minderre Tőkéczki László történész nagy sikerű elemzésében. Az állampárti recept szerint ugyanis mindegyik szomszéd azt hiszi a másikról, hogy az a hatalmi elvárásokhoz illeszkedően viselkedik, s így nem mernek véleményt cserélni. Igen ám, csakhogy előbb-utóbb kiderül, mind a ketten ugyanazon a platformon állnak, s ez a diktatórikus gépezet számára a legrosszabb hír. A társadalom szegmensei egyszerre döbbenhetnek rá arra, hogy elégedetlenségükkel nem holmi kisebbséghez, hanem éppen hogy a többséghez tartoznak.
A kulcsszó tehát a kommunikáció, mert ha ezt uralja az adminisztráció, szinte mindent, a józan ésszel ellentétes dolgokat is el tudnak hitetni az emberekkel – derült ki Mészáros Józsefnek, a Harkányi Hírek főszerkesztőjének, Ludwig Emilnek, a Magyar Nemzet szerkesztőjének és Stefka István főmunkatársunknak diskurzusából. A pódiumbeszélgetésre az apropót Stefka idén megjelent könyvei, az Ötvenhat ötven éve és a Rendszerváltók adta. Hamar világossá vált, hogy az utóbbi kötet „Mi történik itt?” alcíme az emberek sokkal nagyobb részét foglalkoztatja, mint amit a kormánypárti média lekicsinylően bagatellizál. Stefka István a még köztünk lévő ’56-os hősök példáján mutatta be, miként próbál nevetséges figurákat gyártani belőlük a szolgalelkű tömegtájékoztatás. Ludwig arra irányította rá a figyelmet, hogy ameddig a mindent uraló média kilencven százaléka egyfajta kreált, a hatalmi igényeknek megfelelő álvalóságot közvetít, illúzió reménykedni abban, hogy az emberek felismerik saját érdekeiket.
Nyilvánvaló: a társadalmi apátia, az össznemzeti csüggedtség kiváltása az egyik legfontosabb célkitűzése volt a Kádár–Apró-féle rezsimnek, s így a még fantáziátlanabb utódok sem véletlenül akarják totális reménytelenségbe taszítani a nemzetet. Ha valaki pesszimista, demoralizált, s nem lát kiutat, azzal bármi megtehető, s nincs az a „csomag”, megszorítás, ami ellen képes lenne protestálni. Az iménti gondolat egyik vezérmotívuma volt a harkányi beszélgetéseknek, azzal a kiegészítéssel: a régi idők visszatértét az is jelzi, hogy ismét hadat visel egy diktatórikus elit saját népe ellen. Csak hát Voltaire óta tudjuk: a nevetségesség öl. S bizony elég sok tekintetben teszi magát komikussá az igazi szándékait egyre inkább kimutató pártállami nómenklatúra. Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke nagy tetszést aratott azzal a Nagy Imre-párti zárkatársától hallott meghatározással, hogy magyar kommunista nem élhet meg nyalható testrész nélkül. Tőkéczki László is vidám perceket szerzett a népes hallgatóságnak, amikor azt ecsetelte, óriási tévedés Gyurcsány Ferencet sikeres üzletembernek tartani, hiszen ő csak egyfajta anyósi kapitalizmus útján juthatott magas posztra az Apró-klánba való befogadásával. A történész új, evolúciós biológiai magaslatokba emelte az új szocialista emberideált: a Homo Kadaricusból szemünk előtt született meg a Homo Gyurcsanyicus.
Pedig a helyzet mégsem olyan könnyed, mint a magyar politikai akasztófahumor sugallja. Végül is éppen azért akarják a régi és új kommunisták „a múltat végképp eltörölni”, hogy az általános amnézia miatt semmilyen korábbi ígéretet vagy bűnt ne lehessen rajtuk számon kérni. Az előadók érzékeltették: az emberekben viszont azért akarnak lelkiismeret-furdalást kelteni, hogy kiszolgáltatottá váljanak a manipulációnak. Regéczy-Nagy László rámutatott: amennyiben a marxisták azt tekintették osztályárulónak, aki a munkásosztály vagyonát zsebre tette, még a saját elveik szerint is erkölcsi nullák lettek a hatalomátmentés bajnokai.
A TIB elnöke úgy fogalmazott: a szándékosan eladósított ország tehetségtelen vezetői a nyolcvanas években leeresztették a mentőcsónakokat, hogy későbbi visszatérésüket előkészíthessék. Mellár Tamás, a KSH volt elnöke egzakt számokkal mutatta ki, hogy a felelőtlen pártállami nómenklatúra intézkedéseit máig megszenvedi a társadalom. A közgazdász elemzése szerint a hatvanas–hetvenes években végbement eladósítás következményeit ma is nyögjük, az az adat pedig önmagában is megdöbbentő, hogy a reálbérek csak 2003-ban érték el az 1978-as szintet. Ebből levonhatjuk a konzekvenciát: a lakosság általános elszegényedésének közepette csak úgy mehetett végbe a nómenklatúra ugrásszerű meggazdagodása, ha az ő terminológiájukkal élve elképesztő mértékben kizsákmányolták az országot. Mellár Tamás figyelmeztetett: a Medgyessy-kabinet 2002-es erőltetett béremelésével kapcsolatban senkinek ne legyenek illúziói, mivel két-három év alatt kamatos kamattal fizettetik vissza az osztogatást.
Balog Zoltán református lelkész a Kádár-rendszer álszent mechanizmusairól adott pontos képet. Arról, milyen sötét eszközökkel próbálták együttműködésre kényszeríteni a hívőket is, amikor a szirénhangok mind arról szóltak, hogy a közösséget segíti az, aki gesztusokat tesz a vallásellenes apparátusnak. A durva nyomásgyakorlás ellenére azonban csak igen keveseket tudtak kollaborálásra kényszeríteni. Gesztesy András, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanára kimutatta, menynyire megterheli a magyar társadalmat a megbocsátás kérdésköre. Az, hogy még csak elnézést sem kértek az ellenünk vétkezők, így a megbocsátás lehetőségét éppen ők akadályozzák meg. Igaz, egyre nehezebb dolguk lesz a régi-új kormányerőknek, ha megbocsátásra, de legalább megértésre vágynak. Mint Balog Zoltán, az Országgyűlés emberjogi bizottságának elnöke is kitért rá: az Európai Unió illetékes grémiumai meghallgatják a megfelelő szervezeteket, a szemtanúkat, elszenvedőket, hogy megtalálják az október 23-i brutális kormányzati-rendőri fellépés felelőseit.
origo.hu
Orbán Viktornak kellett helyre tennie Zelenszkijt
