Zuhanás

Hajléktalanszállón aludtam. Ehhez két papír kellett, az egyiket a Gyáli úton adták, és az szerepelt rajta, tetves vagyok-e vagy sem. Az orvosi rendelőbe zárás előtt néhány perccel érkezem. Az alacsony, fehér köpenyes középkorú férfi meglepődik, amikor meglát.
– Meg se nézem magát, látom, nem tetves.
– És ha az vagyok? – kötözködöm. Nem mondtam, hogy újságíró vagyok, szeretném, ha úgy kezelne, mint a többieket. Nem áll kötélnek.
– Nem, maga biztos nem az, megismerem én azokat. Tizenöt éve vagyok a szakmában, három éve foglalkozom hajléktalanokkal.
– Ön orvos?
– Nem, nem vagyok orvos. Ápoló vagyok. Hova akar menni?
– A Dankó utcába.
– Biztos?! A Dankó nem magának való, nem próbál mag valamilyen fizetős szállót? Kilencezerért már szobában alhat. Ne menjen a Dankóba! – adja a jó tanácsot, miközben egy kis papírra jegyzetel. Megkér, legközelebb jöjjek hamarabb. Menne már haza, mindjárt fél hét.
Az, hogy hajléktalanszállón töltöttem az éjszakát, I.-nek köszönhető, aki nem vállalta a nevét, mert egy korábbi cikk óta úgy érzi, üldözik. A levelet, amelyet a szerkesztőségbe küldött, azért írta, mert „érvényes tüdőszűrő-papíromat nem fogadta el egy szociális munkás, Gergő, mondván, ha nem csináltatok újat, akkor ne látogassam a Dankó utcát. Magyarul, ki vagyok rúgva. A helyzet továbbra sem változott, csupa koszos, büdös ember van ott. (Részegek, kábítószeresek.) Az étel lejárt. A szociális munkás hozzáállása elviselhetetlen. Úgy látszik, túl tiszta és rendes vagyok, a ruhám is tiszta. Talán ez nem tetszik nekik. […] Ma, hogy esett az eső, csupa vizes volt az egész hely – autógarázs volt –, bokáig jártunk a vízben. Nagyon kérem, segítsen nekem, hogy ezt mindenki tudja meg. A matrac sincs letakarítva, piros foltok jelentek meg rajtam. Valószínűleg atka – azaz poloska vagy egyéb rovar.”
Mivel I. a lap aljára odaírta a telefonszámát, felhívtam. Találkoztunk. Valóban tiszta ruhát viselt, csíkos pulóvert, nyakában aranyláncot Szűz Mária-medállal. Munkája van, egy szállodában takarít. Elmondta ugyanazt, amit a levélben is írt. Akkor határoztam el, megnézem ezt a hajléktalanszállót. Felhívtam a Menhely Alapítvány diszpécserszolgálatát, mit kell vinnem, ha hajléktalanszállón szeretnék aludni. „Hálózsák kell?” Vihet, jött a válasz, de a legfontosabb, hogy menjen el egy tüdőszűrő állomásra, kérje el az eredményt. Fél évig érvényes. Majd menjen el a Gyáli útra, a hajléktalanoknak fenntartott orvosi rendelőbe, vizsgáltassa meg magát, tetves-e.
A Dankó utca fapad. Egy csütörtök este a két papírral, egy hálózsákkal, az elmaradhatatlannak vélt nejlonszatyorral és egy barátommal kint várakozunk a Dankó utca 15. előtt. Csöngetni akarunk, amikor megszólal a mellettünk álló.
– Kapunyitás negyedóránként – mondja. Kezében utazótáska, szemében enyhe mámor. Tíz perc múlva kinyílik az ajtó, kilép rajta egy huszonöt év körüli sötét hajú férfi.
– Hát maguk? Sosem láttam még magukat.
– Itt szeretnénk aludni.
– De miért pont itt? – néz kutatva ránk a fiú, de a kezébe nyomom papírjaimat. Figyelmesen átnézi őket, majd megkér, várjunk egy kicsit az előtérben.
– Keresek maguknak valami jobb helyet. – Ezzel odalép két idősebb férfihez, akik hangosabbak a kelleténél. Az előtérből jól látni a „fűtött utcát”, ahogy az itt lakók nevezik a menhelyet. Benn egy teremben film, Julia Roberts Pretty Womanja pereg a szerelemről és a boldogságról. A hajdani mélygarázs tetején hatalmas csövekből, ha kinn hideg van meleg levegő árad. Alul mindenütt emeletes ágyak, némelyiket középen farostlemezzel kettéválasztották, mindkét oldalán fekszik valaki. A földre helyezett szivacsokon megannyi álomtól bódult, félrefordult test. Táskák a fejek alatt, mezítelen talpak kandikálnak ki a pokrócok, kabátok alól. Egy másik magyar valóság horkolással, szuszogással, szúrós szagokkal és az amerikai film szinkronhangjaival.
– Vigyázzanak az értékeikre! – figyelmeztet a szociális munkás.
– Miért, lopnak?
– Ha valamit őrizetlenül hagynak, közpréda. Mit vár? Magának itt jó lesz, a tanár mellett – mutatja a fiú a barátomnak a földre helyezett műbőrrel bevont szivacsot. A felső szomszédnak, a tanárnak ágy jutott. Ő hamarabb jött, mi későn, kilenc után, de a nőknél, odafönn még így is van hely bőven. A szocmunkás felkísér, az ajtóban előre enged, mindent megmutat, közben kérdez.
– Hogyan kerültek ebbe a helyzetbe? Gyerekük van? Elváltak? Holnap délelőtt jöjjenek be, segítünk keresni munkát. Meg nézünk valami jobb szállást is. Maguk nem idevalók.
– Mindenkihez ilyen kedves?
– Ez a munkám. Másfél éve végeztem a főiskolán. Sokan ki vannak akadva, mert beengedünk „félkottásokat”, azaz félrészegeket is. De az utcán nem hagyhatom őket. Legtöbbjük nem hőbörög, lefekszik és alszik. Nézzünk egy ágyat, aztán még lemehet a párjához. De nők csak itt alhatnak.
Fönt, az előtérben a vécével szemben egy ágyon ősz hajú, vékony aszszony alszik, aki jöttünkre fölriad. Bent, a félhomályban tizenkét ágyat számolok meg, nyolcban fekszenek. A második szobában hárman, a harmadikban egyedül horkol egy nő. A második szobát választom. A fal melletti ágyon hálózsákba bújok, az „értékeimet”, a nejlontáskámat, benne a jegyzetfüzetemmel becipzározom. A szag elviselhető, és meleg van. A vécé meglepően tiszta, a tusolót nem használom, de az is annak tűnik. Majdnem elszenderedem, aztán mégis úgy döntök, lemegyek. A bejárathoz közel, a közös főzőhelyiségben találkozom Igaz Zoltánnal, a huszonhárom éves, punkosra vágott hajú fiúval. Őt, a három fős baráti társaság magját szemmel láthatóan szeretik a többiek. Egyikük jobb időkben kidobóként dolgozott. A másik alkoholistának tűnik a vékony fajtából. Idiótának mutatja magát, nem az. Én ingyenteát kortyolgatok, Zoltánnak ennie kellene.
– Egyél már! – mondja a kidobó Zoltánnak, de ő elhárítja. Az, amit enni kellene, valóban nem túl étvágygerjesztő. Vegetás vízben főtt tészta lecsókolbászdarabokkal műanyag tányérban. A kanál alumínium.
– Nem vagyok éhes. Ma ettem már nyolc hamburgert. És te, te nem vagy éhes? – néz rám Zoltán.
– Odaadhatod neki is, hallod! – hagyja jóvá a kidobó. Én is hárítok.
– Ez meg nem eszik?! Én főztem. Jól főzök, tudod? Egyed meg! – lép hozzánk újra az erős testalkatú barát.
– Mi az, hogy ez?! – mordul rá a vékonydongájú.
– Tényleg akarsz holnap dolgozni? – fordul a kidobóhoz Zoltán. – Jöhetsz, de pia nincs. Erre nagyon bukik a főnök. Reggel hattól este hatig meg lehet keresni nyolcat.
– Hogy menjek? – kérdezi a kigyúrt mellű. – Rendes ruhában vagy melósban?
– Rendesben.
– Nyolcezret? Az egész jó – jegyzem meg. – Mit kell csinálni?
– Gipszkartonozni. Ja, egész jó. Kerestem többet is, amikor kinn dolgoztam Ausztriában másfél évig. El is tettem, hogy majd veszek egy lakást. De még nem gyűlt össze annyi – feleli Zoltán.
– Mit csináltál kinn?
– Szakács vagyok eredetileg. Nevelőszülőknél laktam kétéves koromtól. Jó volt a kapcsolat, de ne gondolj egy hű de nagy szeretetre. Sosem érintett meg a nevelőanyám, nem puszilgatott meg ilyesmi. De rendesen fölneveltek. Tizennyolc voltam, amikor karamboloztunk a haverokkal. Mellettem ült a barátnőm is. Meghalt. Én kómában voltam két hónapig. Amikor visszajöttem, inni kezdtem. Nem érdekelt semmi. Jó pár hónap múlva mentem haza, de már nem volt hová. Időközben a nevelőanyám is meghalt, a nevelőapámnak pedig nem kellettem részegesen. Akkor mentem ki Ausztriába. Három éve nem iszom. Két hónapja vagyok itt.
– Albérlet?
– Ne hülyéskedj! Legalább hetvenezer. Nem megy. Valakivel össze kellene állnom, de kivel. Itt nincs annyi pénzük az embereknek. Három hetet megállás nélkül dolgozom, aztán két napot pihenek. Könyvtárba járok meg internetezem. Ismered Hemingwayt? A kedvencem. Vagy Erich Remarque-ot? Nem a műveltségemmel van a baj. Mentálisan vagyok beteg. Félek mindentől. És gyűlölöm a szüleimet. Hogy tehették azt velem?! Hogy dobhattak el?!
Az, hogy a hajléktalanok fele állami gondozott, nem újdonság. Ezt másnap T., a negyven körüli szociális munkás is megerősíti, amikor fölfedem a kilétem. T. szívesen beszél, ha a neve nem szerepel a cikkben. Névvel csak engedéllyel lehetne. És bár engedélyt három hete kértem, a készséges titkárnő azóta sem hívott vissza.
A legtöbbjük, csaknem nyolcvan százalékuk elvált férfi. Nő kevesebb van, és bár a hetedik kerületben vagyunk, roma is kevés. A cigányok összetartanak, ha baj van, elalszanak tízen is egy szobában. Az elváltak nagy része inni kezd, vagy más módját választja az önpusztításnak, véli T. Közös bennük hogy mindnyájan mentális problémákkal küszködnek, és egyre lejjebb csúsznak. Csak kevesen térnek vissza a „normális” világba. Az itt dolgozó katolikus pap szerint – aki szintén nem vállalja a nevét – a lélek sérül, és lehúzza a testet is. Az atya úgy véli, kevés bennük az akarat, hogy megváltoztassák az életmódjukat. Már a fiataloknak sincs jövőképük. Néha, mint mondja, öt-hat nyolcvanháromban vagy nyolcvanötben született fiú és lány kéredzkedik be a „fűtött utcába”. Aztán hónapokra eltűnnek.
Az állami gondozottak is hiába kapják meg az államtól azt a bizonyos fél- vagy egymilliót, családtagjaik, akiknek ilyenkor eszükbe jutnak elhagyott gyermekeik, a legtöbbször lesben állnak. Előfordul, hogy pár nap alatt nyakára hágnak a pénznek. A gyerekeknek így kilátásuk sincs otthonra, szüleiknél ugyanis hosszú ideig nem maradhatnak. Ha tovább tanulnak, akkor is maximum huszonkét éves korukig maradhatnak az állam védőszárnyai alatt. Már amennyire védelmet jelent egy mai árvaház. Élnek a hajléktalanszállón nyugdíjasok is, akiknek a nyugdíjuk nem elég tisztességes idősotthonra. A protestáns egyházak két és fél, hárommillió forintot kérnek belépéskor, és havonta hatvanötezret, a katolikus otthonokban általában ötmillió a beugró. De ha még sikerül is, és bennmaradhatnak, két év alatt szinte mindegyikük meghal, mert úgy érzik, nincs rájuk szükség. A gyerekeik eleinte havonta látogatják őket, később már csak ünnepekkor. Persze, öreg fát átültetni nem lehet, tartja a közmondás is, mondja T.
Szabó Istvánnal, az elvált férfi klasszikus esetével szintén másnap találkozom. Könyvet olvas, tiszta ruhát visel, mosni a fűtött utcában is lehet, egy héten egyszer ingyen hajat is vágnak. István nehezen áll szóba velem.
– Maga nem közénk való – mondja mogorván.
– Maga is kilóg.
– Én nem annyira, mint maga. Minek jött ide? Tapasztalatot gyűjteni? Maga az én életemből akar hasznot húzni? Jöjjön ide lakni egy hétig, és írja meg azt! – mondja és visszatemetkezik a könyvébe, amelynek címe Hogyan lettem milliomos. – Rousseau-t, Voltaire-t meg Nietzschét szeretnék olvasni, de az itt nincs. Mire kíváncsi? – enyhül meg végre, amikor elárulom, aludtam már benn a fűtött utcában.
István halkan beszél, hogy a többiek ne hallják. Elárulja, hogy „Parasztfalváról” jött, így hívja a települést, ahol hét testvérével és a szüleivel éltek. Parasztfalva Békés megyében van valahol, közel Karcaghoz. Apja ivott és verte a fiúkat, István el is jött, amint lehetett.
– Azt hitte, hogy csinál egy csomó gyereket, aztán azok majd idős korára gondozzák. De olyan a fogadj isten, amilyen az adjon isten. Eljöttem, azóta sem néztem rájuk. Gyűlölöm az apámat.
Tizennyolc évesen lovásznak állt be a Kerepesi útra a hetvenes évek elején. Ott ismerkedett meg későbbi feleségével, aki egyetemista volt, a bölcsészkarra járt. A lány apja még az ötvenes években a Szovjetunióba emigrált, oda is nősült. Ott született István felesége is, Moszkvától kétszázötven kilométerre laktak. Amikor Magyarországra visszajött a család, állás és lakás várta őket. István apósa mindig ellenszenvvel viseltetett a fiú iránt, akiből hiányolta az érvényesülési vágyat. Pedig a fiú igyekezett. Leérettségizett, hivatásos katonának állt. Hetvenhatban megszületett István lánya, ám nyolcvanegyben szétment a család. István inni kezdett, hamarosan leszerelték. Tíz éve egy autólopási ügybe keveredett, egy évet ült. Sokáig a priusza miatt nem kapott munkát. Pedig akkorra már a mechanikai műszerész szakmát is kitanulta, igaz továbbképzéseken nem vett részt.
– Egy kőművesnek könnyű – véli –, nem kell tanfolyamokra járnia. Ha tíz évig nem dolgozik, akkor sincs baj. Odaáll a fal elé, aztán rakja. De én?!
Albérletekben élt, aztán különböző szállókon. Utoljára a Kunigunda utcai szállóban, itt külön szobája volt. Akkora, akár egy szerzetesi cella, mégis szerette.
– Vettem egy kis rezsót, azon főztem, de egyik nap egy kicsit többet ittam, mint kellett volna. Elpárolgott a fazékból a víz, füstölni kezdett, bejelzett a füstjelző. Kizártak. Pedig ott egy nagyon rendes szociális munkás volt. Ő többször megvédett kisebb balhéknál.
Istvánnak most munkát ajánlottak. Elmehetett volna biztonsági őrnek, huszonnégy órás szolgálatra, napi háromezer-kétszáz forintért. Nem ment.
– Meg vannak ezek hibbanva?! Százharminc forintos órabérért dolgozzak?! Akkor inkább itt ülök – mondja, és visszatemetkezik a könyvébe.
Ma a hajléktalanok nagy része dolgozik, tájékoztat T., a szociális munkás. Ennek ellenére sokan keverednek autólízing ügyekbe. Ami azt jelenti, hogy valaki ötezerért elkéri egy napra a hajléktalan iratait, bemegy vele egy autószalonba, elhozza az autót, néhány hónapig hajt vele, amíg ki nem derül, valójában nincs gazdája a kocsinak. A hajléktalanokkal a bankok sem igazán tudnak mit kezdeni, de ha le is ültetik őket, sokszor jót tesznek velük. Hiszen enni kapnak, és fedél is van a fejük felett. Apropó, koszt. T-t kérdezem, mi volt a mai ebéd. Sorolja: tészta és főtt krumpli gombás szószszal, kínai leves, forró csoki és zöldborsófőzelék.
– Ne úgy képzeld el, hogy mindez szép sorban ki volt rakva, és mindenki választhatott. Sorba kellett állni, és kinek mi jutott. De finom volt. Mi is azt esszük.
Az ebéd adományokból van, és valamennyit az Oltalom Karitatív Egyesület is vásárol. És oszt. Akárcsak ruhákat keddenként.
Ezt is T.-től tudom, aki különben huszonkét éve van a szociális hálózatban. Hajléktalanoknál kezdett, tíz évig nyugdíjasotthonban dolgozott, és most újra itt van a Dankó utcában. Havi hét napot huszonnégy órázik nettó száztízezerért – diplomával.
– Megéri mégis. Megváltoztam, mióta itt dolgozom. Más ember lettem. Más lett az értékrendem. Másképp értékelem a saját életemet is.
Miközben gyalogolok visszafelé a Dankó utcában, a kapualjakban idézetekre leszek figyelmes, talán a szociális munkások írták tanulság gyanánt. Ez egyiken például a következő. „Ami ér valamit az életben, azt mindig nehéz megcsinálni. Semmi sem könnyű, csak a zuhanás.”