A demokrácia áldozatai

Nagyon úgy tűnik, hogy a demokrácia eszméje mégsem elegendő ahhoz, hogy egy társadalom működőképes legyen. Szavazhat bármilyen tisztán a nép, ha a végeredmény nem elégíti ki az egyébként demokratikus elkötelezettségüket fennen hangoztató külföldieket, végül úgyis a karhatalom fog győzedelmeskedni. Azaz a puszta erő, katonai bakancs, gépfegyvertűz, vipera.
Ezt a felsorolást olyan hosszan lehetne folytatni, amíg akarjuk, ugyanis a palesztin területeken olyan sok fegyver van, hogy még egy szakértő számára is feladná a leckét mindegyikük felismerése. Jelenleg az a fontos, hogy sok van, mégpedig a rendvédelmi erők és a lakosság kezében egyaránt. Mégis, milyen dolog az, hogy a rendőrség valamelyik párt oldalán beavatkozik? A Hamásznak és a Fatahnak is vannak saját biztonsági emberei, akik felfegyverkezve járják az utcákat, és sajnos meglehetősen sűrűn pártpolitikai csatározásokra használják puskáikat. A lassan egy éve hatalmon levő Hamász pedig egyelőre semmit nem tudott tenni, hogy bebizonyítsa, alkalmas a palesztinok vezetésére, ha már egyszer ország nem adatott nekik.
A 2006. január 26-i óriási választási győzelem egy ideig uralta az újságok címlapjait. Minden előzetes elemzői vélemény ellenére nem az „örökös” palesztin érdekvédelmi párt, a Fatah nyert, hanem a Hamász, mégpedig nagy fölénynyel. Ráadásul egy tiszta, demokratikus választáson. A Hamász viszont programját úgy írta meg, hogy nem hajlandó elfogadni Izraelt, s a tiszta iszlám alapján képzeli el a kormányzást. A külvilág azonban hátat fordított a nép választottjainak, ez pedig igencsak kapóra jött a hatalomból kiszorított Fatahnak. A polgárháború szele már akkor megérintette a palesztinokat, ám a java csak később jött. A Gázai övezet ugyanis szinte teljesen le volt zárva, az ott dolgozó „állami” tisztviselők pedig nem kaptak fizetést. A lelkesedés persze szép dolog, de nehéz úgy lelkesedni, hogy közben éhen halnak a gyerekek. A csendes elégedetlenség pedig olyannyira szétzilálta a palesztin hatóságot, hogy gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált a partner utáni segélykiáltás. A Hamásznak olyan erőre volt szüksége, amely elfogadott a nyugatiak számára, így elindulhatnak a segélyek, a Fatah pedig szeretett volna visszakerülni a hatalomba. A tárgyalások azonban nem voltak, nem is lehettek eredményesek.
A két politikai tömb ugyanis teljesen más irányból közelíti meg a helyzetet. A Hamász idealista, erős vallási felhangokkal és az erőszakot is latba vetve küzdene Izrael ellen a palesztin területek felszabadításáért. Neki az nem jelent tárgyalási alapot, hogy minden korábbi egyezményt el kell fogadni, el kell ismerni Izrael létjogosultságát, és le kell mondani az erőszakról. A Hamász azért jött létre, hogy komoly és tiszta erőként harcoljon – akár fegyverrel – Izrael ellen, amíg az ki nem vonul a megszállt területekről. A korábbi egyezmények mind kényszerből születtek, hátrányosak a palesztinokra nézve, így a Hamász azokat nem tarthatja be. Azaz a Hamász természetszerűleg nem hajlandó mindarra, amire a nemzetközi közösség rá akarja venni a palesztin kormányt. A Fatah azonban mindennek a szöges ellentéte. Jasszer Arafat korábbi palesztin elnök dörzsölt politikus volt, barátai és párttársai pedig mind megismerték, mi kell a nagyvilágnak. A Fatah ilyenformán járatos a propagandában, miniszterei szépen beszélnek angolul, kifogástalan öltönyben feszítenek, és mindegyikük kész nemzetközi jogász. Fejből sorolják az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait, a közgyűlés döntéseit, és nem csak annyit mondanak, hogy a palesztinoknak elrabolják a földjeit. Tudják, hogy bármennyire igazuk van is, így nem lehet egy vitát eldönteni. A Fatah az idők során elfogadta Izrael létezését, és beletörődött, hogy a brit mandátumterület Palesztina jókora része elveszett, s ellenségeik onnan nem fognak kivonulni. A maradékon pedig fel akarják építeni saját államukat, még akkor is, ha ez hosszú évekig-évtizedekig húzódik majd.
A két világ összecsapása elkerülhetetlen volt, ám Mahmúd Abbász palesztin elnök döntése nem volt feltétlenül politikus megoldás. A pattanásig feszült helyzetben bejelenteni, hogy semmibe veszi a januári döntést, és új választásokat ír ki – sokaknak nem tetszik. Elsősorban azoknak az embereknek, akik akkor a Hamászra szavaztak a változás reményében, és továbbra is bíznak a radikális politikus-harcosokban. Azt nehéz lenne megmondani, vajon elindulhatna-e egy előremutató folyamat, ha a Nyugat nem fordulna el a Hamásztól, ám ennek eldöntésére az kellene, hogy máshogy álljanak a palesztin–izraeli ügy rendezéséhez a nagyvilág döntnökei. Most egyértelmű a verdikt. Az Egyesült Államok és hűséges fegyverhordozója, Nagy-Britannia gyakorlatilag egy időben nyilvánította ki elégedettségét, hogy új választások várnak a palesztinokra. Az Európai Unió ez ügyben csak mérsékelten örvendezett, talán látva, nem feltétlenül örömteli a palesztin polgárháború kitörése. Benita Ferrero-Waldner külügyekért felelős biztos nyugalomra szólított fel, és a kvartett (az ENSZ, az Egyesült Államok, Oroszország és az EU) által lefektetett alapelvek elfogadását szorgalmazta. Azaz ismerjék el Izraelt, az eddig megkötött nemzetközi szerződéseket, valamint mondjanak le az erőszakról. Nagyon úgy tűnik, hogy a Hamász ez alapján kizárólag földalatti terrorszervezetként kerülhet be az enciklopédiákba, politikai erőként nem.
Komoly gond, hogy a palesztin ügyek kezelése mindig a külföldi államok kezében van, és nem hagyják élni-dolgozni a helybélieket. A Hamász akár sikeres is lehetne, de mivel Izrael és a vele szövetséges nagyhatalmak elutasítják, a fegyveres alvilágba taszíttatik. A helyzet kaotikus, talán minden eddiginél rosszabb, s az emberek szinte visszasírják azt az időszakot, amikor minden palesztin együtt harcolt a megszállók ellen. Amíg ugyanis a világ az aggasztó palesztin belháborúról értekezik, elfelejti, hogy nem ők az egyetlen szereplői a szomorújátéknak. A harc egy szinttel feljebb is folyik, mégpedig a palesztinok és Izrael között. A közalkalmazottak többek között azért nem kapnak fizetést, mert Izrael befagyasztotta a területnek járó adó-visszatérítéseket. A Gázai övezet is csak addig külföld, amíg be nem vonulnak a katonák a hivatalosan már tavaly ősz elején kiürített területre. Ciszjordánia sem tartozik hivatalosan Izraelhez, a biztonsági fal mégis a „megváltozott realitásokat” figyelembe véve kebelezi be a palesztinok földjeit. A torzsalkodás a Fatah és a Hamász között szomorú testvérharc: valójában össze kellene fogniuk a közös ellenséggel szemben. Nem mintha az szemernyi esélyt is adna nekik az önrendelkezés kiharcolására, de legalább nem ropognának a – palesztin – fegyverek a gázai utcákon.
A testvérharc lenyugvásával talán ismét választani fognak a palesztinok. Akkor újra feszült figyelemmel nézik a nyugati vezetők, tiszta volt-e a voksolás. Ha igen, már csak abban kell bízni, hogy a Fatah győzzön, mert úgy a palesztinoknak ismét jár majd a segély. Így amikor feloldják a kijárási tilalmat, fel lehet venni a fejadagot, végigrohanni a kis csomaggal a tankcsapdákkal teli utcán, s reménykedni, hogy este lesz áram. Állítólag később majd jobb lesz. Az igazság azonban az, hogy amíg nem áll a palesztin ügy mellé valamelyik nagyhatalom, addig nem változik semmi. Nem a polgárháború nevenincs katonái tehetnek erről a tragédiáról, hanem jó néhány szinttel feljebb érdemes keresgélni.