A természet színpadán

Szülővárosában ért ambiciózus ifjúvá a Sárospatakon 1628 körül született Pósaházi János a híres Comenius és Tolnai Dali János növendékeként. A tehetségét felismerő Lorántffy Zsuzsanna nagyasszony ösztöndíjat biztosított számára, így tanulhatott a németalföldi Utrecht és Franeker egyetemén. Hazatérése után 1657-től pataki professzor lett, ám amikor tizennégy évvel később a jezsuitákat pártfogoló Báthory Zsófia kezére került a város, az iskolával együtt menekülnie kellett. Rövid debreceni kitérő után Gyulafehérváron telepedett le diákjaival együtt, s ott érte utol a halál 1686-ban.
Fő műve, a Sárospatakon 1667-ben megjelent Természetfilozófia, avagy bevezetés a természet színpadára összefoglaló szándékú, a természetbölcselet legújabb eredményeit felölelni kívánó munka, amelyen mély nyomokat hagytak a professzor nyugati stúdiumai.
„A physiologia – szögezi le elöljáróban – a testi szubsztanciáról, annak tulajdonságairól és működéséről szóló tudomány.” A világban „a természeti testek az emberi akarattól függetlenül működnek, mozognak és enyésznek el, az Isten által a világban alkotott rend szerint, viszont a mesterséges testek csupán alkotójuk akarata és elhatározása szerint. A természet alkotásai sokkal finomabbak és tökéletesebbek, s ezért nemcsak érzékeinkkel, hanem értelemmel is észleljük őket; a mesterségek alkotásai viszont csupán az érzékelésre tartoznak és tökéletlenebbek.” A testet szerinte úgy kell meghatározni, hogy az „valamekkora szubsztancia, azaz hosszúságban, szélességben és mélységben kiterjedt, és bármely más test által áthatolhatatlan”. A „benső szubsztancia – ma inkább esszenciának mondanánk – csak gondolatilag különbözik tőle”. A tér, amelyben a testek mozognak, nincsen olyan szoros összefüggésben velük, mint Descartes gondolná, sőt „szemben az ő felfogásával az üres tér létezése nemcsak lehetséges, de szükségszerű”. Az idő „meghatározása igen nehéz. Formaliter tekintve nem más, mint egymást sorrendben követő oszthatatlan pillanatoknak és perceknek valamely halmaza… A dolgokkal nem külső, hanem benső viszonyban van, a dolgok tartalmának is tekinthető. Az idő tisztán gondolati tényező, mert a természetüknél fogva mulandó dolgok tartamának valamely test mozgásához való mérése értelmi művelettől függ.”
Az anyag, jelzi Pósaházi, létrehozhatatlan és elpusztíthatatlan. Sem gyarapítani, sem csökkenteni nem lehet. Aki ezt képzeli, nem veszi észre, hogy az új testek feltűnése átalakulás és változás, például „amidőn a vízből pára lesz, a párából felhő, a felhőből eső, a növények gyökerei által felszívott esőből levél”. Az anyag ugyan önmagában formátlan, „ám mégis képes minden formának és alaknak egymás utáni befogadására”.
A professzor hosszan elmélkedik az atomokról, hetykén jegyezve meg, hogy „szívesebben iszunk Démokritosz kristálytiszta kútjából, mint a skolasztikusok vagy az arisztotelisták zavaros tócsáiból”. Szerinte „a por a földnek tovább már nem osztható atomja, a gőz a vízé, a levegő az éteré. A liszt vagy a mész is számtalan apró atomból áll.” Ez persze alapos és gyermeteg félreértése az atomelméletnek, nemcsak a mainak, de még a hivatkozott démokritoszinak is…
Pósaházi János hosszú elmélkedése végén oda lyukad ki, hogy a „legtökéletesebb állat az ember, mely el van látva élettel, érzékeléssel és észszel egyaránt”. Az emberi léleknek pedig „lényege egyedül a megismerésben van. Nem másként, mint a testé a kiterjedésben. Mert vedd el azt a lélektől, biztos nem lesz az többé lélek; amint a test sem test, ha kiterjedését megszüntettük.”