Az év utolsó előadását játszotta a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház a hét végén A világ és a vége címmel. Budapesten a XII. Kerületi Művelődési Ház kupolaterme adott otthont Wass Albert színpadra átírt műveinek. A darab alkotói: rendezője, Andrási Attila és egyik színésze, Péter Ferenc a Jönnek és az Adjátok vissza a hegyeimet című kisregényeket álmodták meg és állították színpadra.
A picike, kör alakú kupolaterem tökéletes helyszínt biztosított az előadásnak. Egyik legfontosabb színházi céljuk teljesült, együtt lenni és megállítani az időt. A hely az első perctől kezdve lüktetett, s éreztette, hogy ami most fog következni, minden kétséget kizáróan teljes és egész lesz. A színpad apró, mégis elég nagy ahhoz, hogy a színészek és a rendező két kezükkel építsék fel. Tudván, hogy ők pakolják ki a szállítóautóból és az előadás végeztével pedig vissza. Pusztán azért, hogy mi, nézők aznap este kapjunk valamit. Egy ajándékot. A díszlet csupán egyetlen asztalból áll, amit a játszók fáradhatatlan lendülettel pakoltak át egy-egy jelenetváltás között. A történet a megnyomorított, eltaposott Erdély küzdelme. Mert küzdeni kellett akkor, miként most is. Egyetlen dolog változott, a fegyvernem.
A mű a két világégés között játszódik. A román uralom ideje alatt indul a történet, amikor ha magyar beszéd hagyta el az ember száját, gazemberré vált. Számára csak a hallgatás létezett. Majd megtörténik a csoda. Bécsben átrajzolják a határt. Visszaadják a hegyeket! Egyetlen apró tettért cserébe háborúzni, harcolni kell. A történelmet sajnos a színpadon sem írják át. A háborút elvesztjük, s jönnek a kommunisták, akik szerint Isten meghalt. S tesznek róla, hogy így is legyen. A saját földjén élő magyarság újra bujdosni, menekülni, tagadni, szégyellni kényszerül. Ahol nem használhatja anyanyelvét, ahol a hivatalokban, falvakban nincsenek magyar feliratok. Ott, ahol a magyar hadsereg katonája háborús bűnös, s aki nem válik árulóvá, aljas besúgóvá, elpusztul.
Megalázás, fájdalom, öröm, csalódás, pusztulás, remény jelenik meg a színpadon egyetlen pici közösség tolmácsolásában. A játszók, Péter-Körmöci Petronella, Kálló Béla, Kákonyi Tibor, Molnár Zoltán és Péter Ferenc sokkal többet nyújtanak a színészi játéknál. A szerepekkel történő azonosulásuk, a gondolatok átadása pontos és tanítandó. Általuk mi, nézők átéljük a fájdalmat és a kétségbeesett kiáltást a szabadságért. S ebbe a mérhetetlenül tragikus történetbe még az iróniát, a humort is bele tudják építeni. A történet középpontjában egy ember áll, „aki megállja a helyét, körötte mint suhogó gyermekek a körhintán, forognak a köpenyek”. Ő az, aki büszkén vállalja, s kiáll a magyarságért. Mellette megjelenik Szép János Vilmos, aki hol román, hol magyar, a végén pedig kommunista (nos, számára tényleg meghalt az Isten), amerre fúj a szél. Figurájában megjelenik a félelem, az emberi gyarlóság, s rajta még nem tudunk nevetni. Azonban amikor egy román jegyző magyar népviseletben, kezében hatalmas piros-fehér-zöld lobogóval kirobban a színre, nem csupán nevetséges, de végtelenül keserű is.
Aznap este többet kaptunk, mint egyszerű ajándék. Nem volt becsomagolva, piros masnival sem volt átkötve, nem csillogott, hanem véres volt, fájdalmas és igaz. Mégis szívből jött, s oda talált. Úgy érzem, viszonzásként részünkről, nézőktől kevés volt az álló vastaps.
origo.hu
Nem akármilyen világsztárral edzett a honvédelmi miniszter
