Egyszeri volt és megismételhetetlen. Váratlan és hihetetlen. Felbolygató és elsimító. Emelkedett és köznapi. Boldogító és elszomorító. Attól függően persze, hogy honnan nézzük, mint Hemingway kőarcát a havannai partszakaszon. Ugyanis az író szobra a mólóról néz a part felé. De látni véljük, hogy ki-kitekint a tengerre is, hogy mikor indulhat marlinvadászatra.
Az újságíró, akinek megadatott, hogy az időutazásra a sportküldöttséggel tartson, élvezte a barátságukat, a közelségüket, emlékeik morzsalékait; a versenyzőnek, aki visszakocogott arra a helyre, ahol ifjontin vitézkedett, ahol kipróbálta erejét, és célba ért, ajándék volt az időskor küszöbén az álomba ringató felfedezés: volt egyszer valaki!
Az utazás az ötven évvel ezelőtti olimpia színhelyére, Melbourne-be az egykori résztvevőkkel, a még élőkkel, az úgy-ahogy egészségesekkel mély nyomot hagyott azokban, akik még hisznek a kegyelem gyümölcsében. Nincs boldogítóbb érzés annál, mint amikor az öreg bajnok visszamegy fiatalkori sikereinek színhelyére – ha kell, a világ végére –, és néhány órára visszafiatalodik attól, amit a hely szelleme és a találkozás nyújt.
Ez történt most is, amikor az 1956-os melbourne-i olimpia magyar résztvevőinek egy kisebb csoportja – a bátrak csapata? – kiutazott Ausztráliába, hogy más országok egykori résztvevőivel egyetemben megemlékezzen egy szívszaggató olimpia lelket emésztő óráiról, amely megosztotta a figyelmet a versenyek és a haza, a sportolók egyéni sorsa és jövője között.
A kezdeményezés magyar. Az 1948-as olimpia ötvenedik évfordulóján, 1998-ban a britek meglepetésére és örömére megjelentek a magyarok az angol fővárosban. Csak ők az 1948-as résztvevők közül. Kijelentették, hogy emlékezni jöttek, és időutazásba kezdtek. A közönséges szavak és mondatok kiejtve elröppennek, de mikor mintába rendezik őket, mágikussá terebélyesednek. Shakespeare találóan mondja: „Márvány s királyi aranyoszlopok / Nem élik túl hatalmas versemet.” Mágikussá vált az együttlét a fél évszázaddal korábbi játszótársakkal is.
Helsinki ötvenéves évfordulóján folytatódott az időutazás. Az angolok már formaruhát öltöttek, s a magyarok is nemzeti színeikben vonultak fel az olimpiai stadionban. A példa ragadós lett: csatlakozott az emlékezéshez néhány nemzet. Az igazi ünnep azonban Melbourne-ben következett be. Talán mert a világ végén van. Vagy rájöttek, így kerek a világ. Talán mert flamma fumo est proxima – ahogy Plautus állította. Füstből lesz a láng.
A bécsi repülőtérről indult Melbourne-be az osztrák légitársaság járata. S ahogy itt tébláboltunk, kaptuk a szomorú hírt: Puskás Öcsi meghalt. „A gyászperc a futballpályán elviselhetetlenül hosszú” – írja Esterházy Péter. Az első melbourne-i vacsorán, a szálloda éttermében túl rövidnek hatott. Az emlékezés nem szakít ki se a világból, se az időből, se az örömből, se a szomorúságból. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt és a szomorúságot is. A halálhírt egyikünk-másikunk kicsi történettel oldotta fel.
Az alábbi Nádori Lászlóé, aki 1956-ban a magyar olimpiai csapat vezetőinek egyike volt.
– Mindenütt játszottak, ahol talpalatnyi hely volt – mondta az Aranycsapat tagjairól. – Az edzőtábor udvarára egy tonettszéket állítottak [Bécsben hangzott el a történet, ahová Metternich herceg rábeszélésére költözött át Németországból a hajlított bútorairól híressé vált asztalosmester], és abban vetélkedtek, kinek a labdája áll meg rajta. Szojka nyert.
Íme az Aranycsapat egyik titka három mondatba zsúfolva.
Nádori professzor néhány nappal később a valamikori olimpiai falu színhelyén, Melbourne-ben majd azt mondja:
– Életem nagy kihívása volt az olimpia. Volt, maradt, és azóta ilyen kihívás még nem érkezett el az életemben. És rendkívül hálás vagyok azért, hogy ezt a nagy kihívást túléltem, túléltük, most itt vagyunk és beszélgetünk erről. Nagy ajándék ez az élettől.
Én teszem hozzá: olyan ajándék, amely minden reményt és minden elképzelést felülmúl.
Egy másik történet az Őrnagyról: Dömölky Lídia, a tőrvívás olimpiai és világbajnoka, Tichy Lajos, a Honvéd középcsatára és Puskás Öcsi élménybeszámolót tartottak. Az esemény végén a lámpagyár ruhatárosa, egy idős bácsi felsegítette a balösszekötőre a kabátot, és könnyes szemmel azt mondta:
– Örülök, hogy ezt megértem…
Esterházy: „Nagy pillanata volt életemnek, amikor kezet foghattam vele.”
Két mondat – a lényeg, a teljesség. A teljes valóság megsejtése a legfőbb eszmény és feladat.
Melbourne-ben (s az út másik két állomásán, Sydneyben és Kuala Lumpurban) Kulcsár Gergely egykori gerelyhajítóval, három olimpia érmesével (1960, 1964, 1968) kerültem egy szobába. A melbourne-i résztvevők mellett ugyanis néhány későbbi olimpiai érmes és hozzátartozó is elkísérte a csapatot. Éjszaka, álmomban, nádgerellyel mértem erőmet, ahogy a Balaton partján a gyermekévekben. Egyszer le is győztem Gergelyt, de a bíró szerint beléptem. Elismerem viszont, hogy Kulcsár szójátékokban verhetetlen.
Utazunk a múltba. Nehéz az időre nem ellenségként gondolni. Bizonyos értelemben az emberi civilizáció minden eredménye egy-egy trófea, amelyet az ember az idő ellen vívott küzdelmében nyert. Ha meggondoljuk, hogy miféle hatalmat szeretnénk gyakorolni az idő felett, tekintet nélkül a megvalósíthatóságra, az eredmény valami ilyesmi lenne: látni a múltat, rekonstruálni a múltat, megváltoztatni a múltat, visszautazni a múltba, gyorsítani vagy lassítani a múltat, utazást tenni a jövőbe, látni a jövőt. A múltba való behatolásnak ezek a módjai azonban nagyon korlátozottak. Marad a fénykép, a film, a találkozás, az együttlét, az emlékezés.
Két hét Ausztráliában ötven évvel az olimpia után – a bajnok most már élete végéig böjtöl belőle.
Megérkezés Melbourne-be. A repülőtéren most is sok a magyar, ahogy annak idején. De transzparensek és zászlók helyett most fülig ér a szájuk. És sírás helyett forró az ölelésük. („A megérkezés csodálatos volt 1956-ban, mert az egész magyar tábor várt bennünket – mondta Melbourne-ről készített dokumentumfilmünkben 2005-ben az úszó Temes Judit. – Olyan ünneplésben részesültünk, mintha minden olimpiai számban mi győzedelmeskedtünk volna. Tényleg felemelő volt!”)
Erővel látni, erővel érezni – ez az újabb találkozás fő motívuma. Farkas Imre, a Hunics Józseffel párban bronzérmes kenus 10 ezer méteren később így vall:
– Kihívás és bizonyos értelemben megpróbáltatás volt ide újra elutazni, de az élmény kárpótolt mindenért. Nem gondoltam, hogy ezt megérem…
Egyikük sem gondolta. Belenőni az évek számába, s aztán gondolatban visszafiatalodni, lehet, hogy intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni?
Visszatérő kérdés: kik jöttek és kik nem. Markovits Kálmánt és Gyarmati Dezsőt, a vízilabdázók ászait hiába keresik. Az öregség jele, mondják, amikor az embernek már rossz a közérzete. Mégis: nincs abszolút beteg ember. Valamije mindenkinek egészséges. A csapatot – saját felelősségére – Kárpáti György képviseli. (Akinek központi kérdése: hogyan meneküljön a naptól. A naptól, amelynek fényében egész életében fürdött.) Kertész Aliz kivételével húzza a pakkját az aranyérmes tornászcsapat. Bodó Andrea és Korondi Margit – az Egyesült Államokból – utólag csatlakozik hozzájuk. Tábori László, a nagy futóhármas egyik tagja a kaliforniai levegőt hozza el nekik. New Orleansból rándul át az olimpiai bajnok kardcsapat tagja, Hámori Jenő. De nincs Rozsnyói Sándor sem, a 3000 akadály ezüstérmese, aki Ausztráliában él, nincs Zádor Ervin, az aranyérmes vízilabdacsapat tagja, akit az Egyesült Államokból vártak. „A többi néma csend” – vallotta Hamlet. Békétlenség? Meghasonlás? Félreértés? Befelé fordulás? Így vagy úgy az olajfák kertje. De van Szigeti Zoltán kajakos, kerekes székben.
Felvonulás az egykori olimpiai stadionban. A stadion már nem az, ami volt. Többször átépítették, átalakult. Ma a krikettnek és az amerikaifutballnak ad otthont. Az Ausztrália–Anglia krikett-találkozóra már melegítettek a szurkolók. De most még az olimpiára emlékezünk. A nézőtéren egy karéjban öt-hétezer érdeklődő. A zöld füvön fehér székek. Ezekre ülnek majd le a bevonulók. Megismétlődik, ami egykoron kiváltotta a világ csodálatát. Újra felcsendül az olimpiai himnusz. Ausztrál lányok lejtik a táncot stilizált görög oszlopok között. Az olimpiai láng útja 1956-ban a nagy kivetítőn. És a stadionba egyszer csak bevonulnak a még élő lángvivők.
Felizzik a tekintet, áttüzesedik a szív. A megbecsülés jele a jelenlétük. Frissek, fiatalok, ahogy fél évszázaddal ezelőtt. Lassan gördülnek be utánuk a Holden autók. 1954-ben gyártották őket, és hozzátartoztak a felvonuláshoz. Minden kegyességünk és tudásunk erőtlen ahhoz, hogy megváltoztassa a múltat, vagy legalább módosítsa azt a tempót, amellyel a jövő felé rohanunk. De ez a kísérlet most mintha sikerrel járna. A St. John’s Klub mentősei és a cserkészek következnek, akiknek a soraiból akkoriban a segítők kikerültek. A kivetítőn az olimpiai falu 1956-ban. A szovjet sportolók melegítőjén premier plánban az CCCP felirat. (Jeney László, az aranyérmes vízilabdacsapat nemrég elhunyt tagja mondta: „Az a négy betű, CCCP az események ismeretében olyan undort keltett bennünk, legalábbis bennem, hogy egyszerűen levegőnek néztük őket. Bár néhány játékos most azt mondja utólag, hogy beszéltünk azért velük, de én – emlékezetem szerint – nem álltam egyikükkel se szóba. Sőt… Bár nem tudom, mai szemmel talán elítélendő… Kuc nyert a stadionban, és utána, ugye, eljátszották a himnuszt. Az akkori érzéseink és gondolataink tükrében kell visszagondolni arra, hogy néhányan ott a himnusznál nem álltunk fel.”)
Piros blézerben és sötétkék nadrágban, a fejeken fehér csákóval katonazenekar érkezik, majd Victoria állam új polgármestere (1999 és 2006 között John Landy, „Gentleman John”, a melbourne-i olimpia 1500 méteres síkfutásának bronzérmese, korábbi világcsúcstartó foglalta el ezt a széket) egy akkori Rolls-Royce-szal érkezik. Judy Patching, a futószámok indítóbírója mutatkozik be. Ha így megy tovább, lehet, hogy újrafutják az 1500 métert, és akkor Tábori győz?
És jönnek maguk a sportolók ősz hajjal. A kivetítőn az 1956-os filmkockák. A valóságban is behozzák valamennyi részt vevő ország zászlaját a stadionba. Huszonnégy zászló mögött azonban háromszáz sportoló menetel az öregség drámai ellenpontjaival. Integetnek. Többen tolószékben vonulnak vagy mankókkal. Labirintusban. Tágas és egyenes légi folyosó nélkül, egyenetlen szívveréssel. És mégis: az arcuk sugárzik, az öröm hajójában úsznak. Megérték ezt a napot!
Az első nagyobb küldöttség a briteké. De a finneket például csak egy sportoló képviseli. A kivetítőn 1956-ban a magyar csapat zászlaját Csermák József, Helsinki olimpiai bajnoka vitte. A valóságban, 2006-ban a magyar zászló mögött elsőként Szigeti Zoltán „kerekezik”.
– Most éreztük először úgy, hogy soha többet nem találkozunk – mondta Vagyóczki Imre, aki a kajak kettesek ezerméteres mezőnyében Szigeti társa volt, de az előfutamban kiestek. – Mind a ketten azt kezdtük el pengetni, hogy az olimpia milyen csalódás volt. Előtte ugyanis majdnem két évig világrangelsők voltunk. Nem akartam megbántani azzal, hogy ő volt a hibás, hiszen már másutt járt az esze. Eltökélte ugyanis, hogy nem jön haza… Sajnos az állapota egyre romlik. Ezelőtt egy hónappal még húsz-harminc lépést megtett, ma már csak ötöt-hatot…
Szigeti Zoltán sok ausztrál bajnokságot nyert, később edző lett, népszerű volt az ausztrálok körében. Kijelölt egy ezerméteres pályát a várost átszelő Yarra folyón, amelyet a versenyzői „Zoli Streetnek” akartak elnevezni, de a polgármester egyelőre nemet mondott.
A magyar csapat gyönyörű formaruhában, sötétkék blézerben és szürke nadrágban vonult be a stadionba. Most nem hiányzott semmi sem, ami ötven évvel ezelőtt, amikor a ruhák nagy része nem készült el.
– Mi volt a leginkább szívet tépő abban, amit most átélt? – kérdeztem Köteles Erzsébetet, az aranyérmes tornászcsapat tagját.
– Természetesen a stadion, maga a felvonulás – kaptam a választ. – Az egész ünnepélyesség. Az ember óhatatlanul visszaidézte az ötven évvel ezelőttit. Ugyanazzal a mozdulattal néztem felfelé, a felhők felé, mint 1956-ban, mert a repülőgépek akkor az olimpiai ötkarikát rajzolták ki, és ez az öt színes karika szállt lefelé. Csodálatos volt. Mintha most is érzékelte volna az ember.
Az Egyesült Államok sportolói között feltűnt többek között a négyszeres olimpiai bajnok diszkoszvető, Al Oerter, valamint a női műugrás és toronyugrás olimpiai bajnoka, Pat McCormick. Az ausztrál olimpiai csapat valamennyi élő résztvevője nagy taps kíséretében vonult fel, köztük Dawn Fraser, aki Melbourne egyik úszósztárja volt. Mellette menetelt a másik úszócsoda, Murray Rose. De itt volt Betty Cuthbert is, aki a női síkfutás 100-as és 200-as döntőjében diadalmaskodott, no meg a 4 x 100-as váltó tagjaként.
A kivetítőn Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke küldte üdvözletét, majd Ron Clarke ausztrál hosszútávfutó tűnt fel. Ő futhatott be jutalmul az olimpiai lánggal 1956-ban a stadionba, mert a legjobb ifjúsági középtávfutó volt. És amikor meggyújtotta a hatalmas kandelábert, megégette a kezét. S most, a valóságban, a stilizált fáklyával is jelezte akkori balesetét.
Ismeretes, hogy Clarke 1963-tól kezdve Nurmihoz hasonló világcsúcssorozattal évekig új mércéket állított fel. Csak olimpiai aranyat nem tudott soha nyerni. 1968-ban a magaslati körülmények között egy távon sem került dobogóra. Ekkor jegyezték fel legendássá vált szavait a mexikóvárosi stadionban: „Where am I?”
Igen, hol vagyunk? – kérdezhették volna maguktól a magyar sportküldöttség tagjai is, mert valóban olyan hihetetlennek tetszett, hogy ott üldögéltek 2006-ban a fehér székeken a melbourne-i olimpiai stadionban.
Folytatjuk
origo.hu
Teljes gázzal falnak csapódott a friss jogosítvánnyal rendelkező 18 éves fiú – videó
