Az írástudók ára

Ami tegnap és tegnapelőtt történt a Magyar Írószövetséggel, bohózatba illene, ha nem lenne a rendszerváltozás óta eltelt 16 év egyik legszomorúbb történetének része. A történet pedig arról szól, hogy a hatalmi visszaéléseket kritizáló értelmiséget bolsevista módszerekkel igyekszik tönkretenni a kormányzat. A komikus elem pedig az intézményt részben fenntartó kultuszminisztérium hihetetlenül felgyorsult reakcióideje.
Az írószövetség vezetősége hetek óta hiába várta, hogy a szóban megígért állami támogatás folyósításához – alig több, mint az eddigi egynegyede! – szükséges szerződést aláírhassa. Kiszámolták, ha az idén nem tudják lehívni az összeget, végleg bezárhatják a szövetséget és a több száz ezer kötetes könyvtárat. Mivel a hozzá hű művészekkel oly bőkezű minisztérium az írószövetség érdekében nem látszott mozdulni, L. Simon László, a szervezet titkára a nyilvánossághoz fordult. Kedden reggel kiadott egy közleményt, amelyben tudatta, hogy fizetésképtelenné váltak. Válaszképp pár óra múlva minden érdeklődő újságíró kapott egy e-mailt a kulturális minisztériumtól, amely azt sejttette, hogy a szerződést csupán az írószövetség késlekedése miatt nem sikerült aláírni. Mondanom sem kell, nem mondtak igazat.
Hát, itt tartunk most. A szövetség a szerződést tegnap aláírta, a hátralékokat befizeti, így talán a pénzt is megkapja. Hatmillió forintot. Egy lerobbant, Szigony utcai garzon árát. Egyetlen miniszter féléves fizetését. Két és fél söjtöri lakomának megfelelő összeget. Ennyit ér az író, ha felelősséget érez a nemzetért. Ha nem nyilatkozik nemzetközi sajtónak a hazug miniszterelnök védelmében, de kiáll a becsapottak, nyomorba taszítottak, ártatlanul megvertek, a humanista értékek mellett.
A Magyar Írószövetség a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta több nyilatkozatot is kiadott. Az elsőben elítélte Gyurcsány Ferenc hazugságait, amelyekkel morális válságba taszította az országot. A másodikban az október 23-i rendőri brutalitás ellen emelte fel a szavát. Ezután indított gyomorforgató sajtókampányt Kalász Márton elnök és a szövetség ellen a posztkommunista, kormányvezérelt marionettmédia. A hatalom megharagudott, és mérgében halálra ítélte a független, őt bíráló írók szervezetét, de annak tagjait is „megtalálja”. Emlékszünk, mit csináltak Döbrentei Kornéllal. Alig élte túl. Nem morális, hanem fizikai értelemben. Most ugyanez történik a hetvenéves Kalász Mártonnal is, és várhatóan ez a sors vár minden ellenszegülőre.
A kormány nyugalomról álmodik. Csendről, mint Arany János Edward királya. Politikamentes művészetről is álmodik, a mindennapok optimista, jövőbe tekintő történeteiről, és pénzzel, kitüntetésekkel pórázon tartott írókról, mint Rákosi elvtárs. Kap is díjat a baráti, de évek óta egy valamirevaló művet nem alkotó Konrád, Esterházy – utóbbi pár napja 50 ezer eurót.
A jutalom mindenkinek jár, aki elfelejti, mi a dolga a művésznek. Mindenkinek, aki visszaél felelősségével, elárulja az értelmiséget, hátba döfi a morált, ahogy Nádas most már négyévente megteszi. Ennél, udvari író uraim, nem lehet mélyebbre süllyedni. Vagy tévedek?