Egy korcsma a pálya mellett

Puskás Öcsi is eltávozott az Aranycsapat tagjai közül, hogy Lóránttal, Lantossal, Bozsikkal, Zakariással, Budaival, Kocsissal, Hidegkutival és Cziborral együtt futballozzon az égi válogatottban. Az ő sorsa is arra figyelmeztet: halandók vagyunk. De halhatatlanságra vágyunk a lélek birodalmában. És ez messze-messze túlnő az időbeliség határán.
Vissza-visszajáró beszélgetések mondatfoszlányai, amelyek mostanság buggyannak fel. A kapus képei, a tanú emlékei. Mert odabent a pályán mégiscsak más volt, mint ahogy idekint, a nézőtéren tükröződött. A pálya síkjában más volt, ha például gólt kapott a csapat.
– Félelmetes volt… – mondja Grosics Gyula, a kapus. – Ha kaptam egy gólt, nem azt néztem, ki rúgta, miért rúghatta be, hanem arra figyeltem, mit csinál Öcsi. Ez volt az első reflexióm. Széttárta mindkét karját, és szavak nélkül azt fejezte ki a mozdulata: „Na mi van, hát ezt sem fogod meg?” Nem is tudom, előfordult-e egyszer is, hogy nem így reagált a bekapott gólra. S ha mégis előfordult, hiányzott.
A gesztus Puskás maga, aki soha nem reagált le semmilyen mérkőzést utólag. Ha nyertek, ha vesztettek, az arca rezzenéstelen maradt. Nem kritizált senkit, de nem is dicsért. Egyetlen kivétel akadt: a 6:3 után azt mondta Hidegkutinak: „Öreg, elsült a lábad.” Abban a csapatban nem dicsértek és nem kritizáltak. Ez volt a szokás.
Ha a kapus mégis két gólt szedett be a világbajnokságon, mert feleslegesen cselezett a németek elleni első meccsen, azt mondták neki az öltőzőben: „Az isten szerelmére, megtanulhatnál triblizni…” De nem azt, hogy: „Te ökör…”
A taktikai utasítás elengedhetetlen a mérkőzés előtt. Kijelöli a feladatot. Útjelző. Sebes Gusztáv ebből nagy feneket kerített. Magyarázott, mutatta, lerajzolta. Feleki László leírta, hogyan zajlott le a taktikai eligazítás az angol–magyar előtt. Mai szemmel és füllel megmosolyogtató.
– Minden alkalommal az történt – mondja a kapus –, hogy Öcsi figyelt, figyelt, aztán egyszer csak megszólalt: „Guszti bácsi, ne törődjön vele, mi majd lerendezzük!” Az öreg azt felelte: „Jó, rendben van, akkor úgy csináljátok, hogy az ellenfél alkalmazkodjon hozzátok, és ne fordítva.”
A „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” mondás viszont a kapus szerint sohasem hangzott el, csak Puskás szájába adták. És Hofi évődött vele. „Egyszer volt egy Magyarország–Svájc találkozó… Mennek ki a fiúk: brillantin, konfetti, szerpentin, minden szépen bedobva… Azt mondja Guszti bácsinak Puskás: »Guszti bácsi, valami kis pénzt nem lehet kapni? Egy málnára… Nem, nem.« S amikor 0:2 után már van pénz: Intett [mármint Puskás], hogy mehetünk! Na kérem, ez az intés a taktikai megbeszélés volt.” A pénz mint szükséges valami Grosics emlékezetében úgy él, hogy a meccs előtt sohasem került szóba. Az, hogy Guszti bácsi, menynyi lesz a prémium, a meccs után bukott ki egyikből-másikból. Ma már előre lehet tudni, mennyiért remeg a láb s miért zihál a tüdő.
A kispesti pálya mellett volt egy korcsma, ahová az edzések után betért a csapat. Mindenki. Puskás senkinek sem engedte meg, hogy jobbra menjen vagy balra. És a korcsmában zsíros kenyér volt a kaja. Melléje sör vagy fröccs, kinek-kinek ízlése szerint. És utána egyik is, másik is mehetett jobbra vagy balra. Villamossal. Mert hat évig a kapus például villamossal járt az edzésekre és a meccsekre.
Vita? Egyszer ugrott fel Puskás az asztaltól. Kirúgta maga alól a széket, mondott egy cifrát – talán Londonban? –, és közölte a szakmai véleményét. Aztán leült, és mintha mi sem történt volna, folytatta az ebédjét. Vita? Bocsánat, a kapus még egyre emlékszik. 1955 májusában a norvégokkal, a svédekkel, a dánokkal és a finnekkel játszott a válogatott. És brillírozott. És a stockholmi nagykövetségen jó néhány pohár után Puskás és Kocsis összeszólalkozott. A patália tárgya az volt: ki a jobb játékos. A szóváltásnak a nagykövet vetett véget. „Elvtársak – mondta –, nem ide való téma ez, javaslom, hogy fejezzék be!”
Az elvesztett világbajnokság után voltunk.
Grosics 1957 nyarán az illegális dél-amerikai túra után hazajött, Puskás, Kocsis és Czibor kint maradt.
– Öcsi nagyon sokat szenvedett amiatt, hogy hazajöjjön vagy kint maradjon – mondja a kapus. – Éjjel-nappal együtt voltunk. S amikor mondtam neki, hogy hazamegyek, azt felelte: „Te hülye vagy. Beleteszed a fejed a hurokba.” De láttam rajta, hogy szerencsésnek tart, amiért haza merek menni. Bécsben a semmiben éltünk. Heti egy-két alkalommal pénzes meccseket játszottunk, hogy megéljünk. A rákészülés, a hétköznapi munka, a sportszerű életmód távol került tőlünk. És ezek után négy hét alatt fel tudott támadni. Leadott húsz kilót, és harmincévesen mindent újrakezdett. Kevesen lettek volna képesek erre!
Kapus és balösszekötő öt évvel később, 1962-ben a chilei világbajnokságon találkozott újra. Puskás akkor már tagja volt a spanyol válogatottnak, amely azonban nem jutott be a legjobb nyolc együttes közé. Ezután rövid időre elutazott Rengóba, a magyar csapat szálláshelyére, hogy együtt lehessen az övéivel.
– Leült közénk, és tíz perc alatt nem egy külföldön játszó magyar játékost üdvözölhettünk, hanem Puskás Öcsit, akinek mindenkihez volt egy kedves szava. Úgy ült közöttünk, mintha a beszélgetést tegnap fejezte volna be. És a csapat vezetői sem ellenezték a találkozást. Egy évvel később, amikor Maros Lászlóval az Így láttam a kapuból című könyvünket írtuk, behívtak a kiadóba, és közölték velem, hogy negyven oldalt ki kell húznunk a könyvből, mert Puskás, Kocsis és Czibor nem szerepelhet benne. De hogyan lehet az Aranycsapatról írni nélkülük?
Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke arra kérte a kapust, mondjon néhány szót a Szent István-bazilikában vagy a sírnál Puskás Öcsiről. Grosics Gyula válasza az volt:
– Képtelen lennék erre. Amikor reggel negyed nyolckor a rádióban meghallottam, hogy meghalt, tíz-tizenöt percig bámultam a levegőbe, és csak utána jutott el a tudatomig: hát mégis bekövetkezett. Számítottunk rá, de… Két nappal korábban beszéltem a Kútvölgyi professzorával, és megkérdeztem tőle: milyen remény van a továbbélésre. Azt felelte: „Isten kezében vagyunk.” Akkor megértettem, hogy közel a vég.
Pilinszky János figyelmeztet bennünket arra, hogy a béke a megváltás jelszava. Tökéletesen ingyenes, amiért is egyedül azzal vásárolhatjuk meg, hogy elfogadjuk. És megnyugszunk abban, hogy egy csillag kihunyt, s új pályára tér a Tejúton.