Gyász és színház

Puskás Ferencet tegnap ravatalozták fel a Szent István-bazilikában, ahol reggeltől estig leróhatták kegyeletüket mindazok, akik valamiért fontosnak tartották, hogy tisztelegjenek a világ legismertebb magyarja előtt. A több ezer ember között közjogi méltóságok, valamint az Aranycsapatból Grosics Gyula és Buzánszky Jenő természetesen megjelentek a nemzeti- színű lobogóval borított koporsónál, s néhány szerencsés turista is örökre szóló élményt szerezhetett magának.

Tegnap reggel a Szent István-bazilika, Puskás Ferenc ravatala felé menet ráeszméltem, hogy kisütött a decemberi nap, fénye, remélem, a hetek óta tartó ború után mások lelkét is bearanyozta. Mindez független attól, hol van és hová tart az ember, a méltó gyász, legyen az köthető a világ leghíresebb magyarjához vagy egy ismeretlenhez, patyolatfehér, fényes lelket követel. A ború legyen a rögvalóságé, az emlékeknek tisztának kell maradniuk.
Kilenc előtt már álltak néhányan a Szent István téren sötét kabátban, egy szál virággal a kezükben, pedig hivatalosan csak egy órával később járulhattak az Aranycsapat november 17-én, 79 éves korában elhunyt, legendás labdarúgójának ravatalához. Addig egy órán át a közjogi méltóságoké volt a patinás bazilika. Az előzetes program nem követte teljes mértékben a protokoll szabályait, aztán pillanatok alatt fel is borult. Akkor még nem, amikor 8 óra 58 perckor Sólyom László köztársasági elnök – villogó vakuk kereszttüzében – elsőként jelent meg a szürke bársonnyal bevont talapzaton fekvő, magyar nemzeti lobogóval borított koporsó előtt. Őt bő fél órával később Lomniczi Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke követte, majd pár perc múlva Gyurcsány Ferenc kormányfő. A fotósok újból megélénkültek, mintha sejtették volna, hogy valami következik. S következett is: Gyurcsány előrelépett, közvetlenül a bekeretezett nagyméretű Puskás-képhez, letérdelt, másodperceket kivárt, majd teátrálisan megigazította a díszkatonák által behozott koszorún a gyászszalagot. Shakespeare óta tudjuk, hogy színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, no de ennyire? Igaz, a miniszterelnöknek most kellett eljátszania a „főszerepet”, hiszen a szombati temetésen a kormány részéről Lamperth Mónika sportért felelős önkormányzati és területfejlesztési minisztert kérte fel a kegyeleti bizottság a gyászbeszéd elmondására. S milyen jól tette…
Lamperth Mónika Ujhelyi István államtitkár és Elbert Gábor sportszakállamtitkár kíséretében tegnap is megjelent, ezt megelőzően rótta le kegyeletét Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke. Tíz után következtek a sportvezetők, a Magyar Labdarúgó-szövetséget hatan képviselték, köztük Puskás kiváló kortársa, Illovszky Rudolf. Schmitt Pál, a kegyeleti bizottság vezetője a Magyar Olimpiai Bizottság és a Puskás család nevében is elhelyezett egy-egy koszorút. Az elhunyt labdarúgó-legenda egykori klubja, a Budapest Honvéd nevében csapatnyian jöttek és állták körül a ravatalt. Vajon Supka Attila edző vagy Dobos Attila csapatkapitány áldja-e a sorsot, hogy ő tehette le a koszorút a méltónak nehezen nevezhető utódok nevében? Utánuk következtek a kispesti önkormányzat képviselői, majd a tervezettnél körülbelül fél órával később a nagyközönség előtt is megnyíltak az 1851-ben elkezdett, de csak 1905-ben befejezett és felszentelt Szent István-bazilika kapui. A betóduló százak láthatták az első díszőrségváltást Puskás Ferenc ravatalánál.
Túlzás lett volna tömegekről beszélni, de folyamatosan érkeztek az érdeklődők, a délelőtti munkaidő miatt főképpen a kifejezetten fiatal, valamint az idősebb korosztályból. Előbbiek egy általuk soha nem látott labdarúgó-legenda előtt tisztelegtek a mai hős- és sajnos futballmentes magyar valóságban, utóbbiak pedig nyilván saját fiatalságukat is siratták. Pedig ők voltak azok a roppant szerencsések, akik láthatták játszani Puskást, már ameddig tehették, és nem vette el tőlük ezt a lehetőséget a történelem. Ám amit elvett, azt odaadta a spanyoloknak és az egész világnak, így lehetett Öcsiből Pancho, no meg a világ legismertebb magyar embere. A bazilikánál feltűnt külföldi turisták között többek tisztában voltak ezzel a ténnyel, főképpen az angolok és spanyolok, mások pedig csodálkozva méláztak el azon, hogy egy kis ország egyik legszebb, legjelentősebb egyházi és idegenforgalmi nevezetességét jöttek megnézni, s kaptak mellé valami mást, valami egyedit.
Hogy mit kapott Grosics Gyula és Buzánszky Jenő Puskás Ferenctől, azt nehéz lenne röviden elmondani. Az Aranycsapat még élő két tagja mindenesetre háromnegyed egy körül búcsúzott el barátjától, sporttársától. Pontosabban szegény Buzánszky kétszer is megtette ezt, hiszen míg Grosicsra várt kinn a téren, elkapta egy kereskedelmi tévé stábja, és becipelte a ravatalhoz. Amikor már ketten voltak a legendák, akkor sem mélyülhettek el gyászukban, a fotósok és a kamerák hada nem hagyta őket, kis túlzással azt is meghatározták, hová nézzen a két idős klasszis. Persze mondhatjuk, hogy csak a dolgukat végezték, hiszen a főnökük nem azt várja tőlük bent a szerkesztőségben, hogy átérezzék az esemény magasztosságát, hanem képet, fotót, sztorit, szenzációt, még ha Puskás Ferenc temetéséről van is szó. S ekkor jöttem rá, Gyurcsány Ferenc kéjes narcizmusa ajándék a médiumoknak, hiszen egy szerény főhajtás kevésbé mutat jól a címoldalon, mint egy látványos térdre borulás. Az őszintétlenség pedig nem süt át a papíron.
Visszatérve az igazi nagyságokra, tisztelet Buzánszkynak és Grosicsnak, hogy bírták idegekkel az inzultust. Aztán amikor elhagyták a patinás épületet, már örömtelibb roham érte őket, fiatalok és öregek, magyarok és külföldiek kértek tőlük aláírást a „Nemzet Búcsúját” hirdető, a kapu előtt osztogatott szórólapra. Többen sírtak a meghatottságtól. Istenem, gondoltam magamban, ki kér majd zokogva autogramot több évtized múlva egy mai focistától?
Ahogy egyre többen befejezték munkájukat, úgy nőtt a tömeg, kora délután időnként már csak tömött sorokban lehetett eljutni a ravatalhoz. Az Arany János utcai kis virágboltban, ahol a magam egy szál fehér rózsáját vásároltam, megkérdeztem az eladóhölgyet, van e még: „Nem készültünk ekkora rohamra, de azért akad raktáron a rózsából” – válaszolta mosolyogva. Amikor Buzánszky és Grosics után sorra kerültem, együtt lehettem a hatvanöt méter magas, csodás belső kupola alatt többek között a Honvéd vízilabdázóinak képviselőivel, Benedek Tiborral és Molnár Tamással vagy éppen Portisch Lajos nemzetközi sakknagymesterrel. S azokat a kedves kisfiúkat se felejtsük el, akik közvetlenül utánam helyezték el koszorújukat a kecskeméti SOS Gyermekfalu nevében.
Nem kérdeztem meg őket, mit jelent nekik ez az egész, de boldogan láttam, hogy felismerték az Aranycsapat élő legendáit. Csak el ne felejtsék őket. S persze Puskás Ferencet sem, akinek a legismertebb arca mosolyog vissza rájuk és mindenkire a ravatal elől. Félrefésült hajjal, csibészesen.