Mini „Wekerletelep” az Alföld közepén, Szolnokon, a cukorgyár körül: hajdan a munkásoknak, tisztviselőknek készült. A békeidőket idéző építészeti miliő a magyaros szecesszió motívumaival, a tetőtéri tornyokkal, íves ablakokkal, teraszokkal, faragott gerendavégekkel még most, a késő őszi szürkeségben is elvarázsolja az arra tévedt idegent. Ám ha az ember szóba elegyedik az ott élőkkel, gyorsan kiderül: a látszat csal. „Halott hely ez” – mondják, és legyintenek.
A szolnoki cukorgyárat 1912-ben alapították, az első világháború viharai persze visszavetették a fejlődésben – ahogy az egész hazai ágazatot is. Ám a Horthy-érában a megcsonkított ország területén maradt tizenkét gyár – köztük a szolnoki – virágzásnak indult, és pozícióik erősödtek a létező szocializmus évtizedeiben is.
A fordulópontot a rendszerváltozás hozta. „A magyar cukorgyárak privatizációja az 1990-es évek elején megkezdődött. A közép-európai térségben jó állapotúnak számító cukorgyárak, valamint a felkészült termelői kör vonzóvá tette a magyarországi befektetést” – fejtette ki Németh Imre, a Medgyessy-kormány agrárminisztere 2003 februárjában Czerván György fideszes országgyűlési képviselő írásbeli kérdésére adott válaszában. Czerván arról érdeklődött, mire számíthatnak a cukorrépa-termesztők az uniós csatlakozás után. Akkorra már csak hat cukorgyár működött az országban: a külföldi befektetők a „kevésbé hatékonyakat” rég bezárták, a cukorrépa vetésterülete jelentősen csökkent, sokan vesztették el megélhetésüket.
Németh Imre megnyugtatta Czerván Györgyöt, szerinte további gyárbezárásoktól nem kell tartani, bár, ahogy fogalmazott, „azt is látni kell, hogy egyelőre nem minden gyár éri el versenyképesség és hatékonyság tekintetében az uniós átlagot”. Persze felmerül a kérdés: vajon miért alakult ez így? Hiszen a privatizáció kezdetén igen nagy volt a gyárakért a tülekedés, és 2003-ban már idestova egy évtizede külföldi befektetők kezében volt az egész ágazat. A hazai gyárakban 1997-re az osztrák Agrana, a francia Eridania Béghin-Say, valamint az Eastern Sugar (a brit Tate & Lyle és a francia Saint Louis Sucre) megszerezte a többségi tulajdont. Ezek a multinacionális cégek uralják az Európai Unió piacát is, és a jóhiszeműség azt mondatja: nyilván azért vették meg a magyar feldolgozókapacitást, hogy a megfelelő szintre fejlesztve hosszú távon profitáljanak belőle.
Mára a helyzet jelentősen leegyszerűsödött: maradék négy gyárunk a különféle cégösszeolvadások révén a német Südzuker és a szintén német Nordzuker kezébe került. Az agrárminiszter optimista jóslata nem vált be. Igaz, a csatlakozás után volt két igen jó éve a cukorrépa-termesztőknek, de időközben a hatvani gyárban gyakorlatilag megszűnt a termelés, és az idén bejelentették, hogy Közép-Európa legmodernebb üzemének, a kabai gyárnak a kapujára is lakatot tesznek.
Kelemen István, a Magyar Cukorrépa-termesztők Országos Szövetségének főtitkára attól tart: az unió cukorpiaci reformjának következtében elkerülhetetlenek a további gyárbezárások. Ugyanis az EU-nak a különféle nemzetközi kereskedelmi kötelezettségvállalásai értelmében négy év alatt 6–6,5 millió tonnával kell csökkentenie cukortermelését. A magyar gyárak a német répatermesztők tulajdonában lévő multinacionális cégek birtokába kerültek, az unió pedig szép summát fizet a kvóták visszaadásáért. Nem valószínű, hogy a német répatermesztők saját érdekeik ellenében döntenének, és otthon szüntetnék meg a termesztést, ha a reform következtében csökken a jövedelmezőség és szűkül a piac, véli Kelemen István. Szerinte kemény harcok árán talán elérhető, hogy legalább két gyár megmaradjon. Ezek kapacitása képes biztosítani a hazai cukorszükségletet. De fennáll a veszélye annak is, hogy néhány év múlva teljesen megszűnik a hazai cukorgyártás: Magyarország ebből a szempontból csak mint felvevőpiac létezik majd, mondja a főtitkár.
Koczka Zoltán, a Cukoripari Egyesülés igazgatója, valamint a Cukorterméktanács titkára viszont bizakodó. Lapunknak úgy nyilatkozott: semmiféle olyan jelzést nem kapott, ami arra utalna, hogy további üzemek bezárására készülnének a gyártók. Nem tud arról, hogy szóba került volna a kvóták visszaadásának lehetősége, sőt további gyárvásárlások, beruházások várhatók Romániában és Szerbiában.
A kabai gyárbezárás híre mindenesetre sokakat aggodalommal töltött el Szolnokon is. A nagy múltú gyár életében már a privatizáció is nagy törést okozott, az egykor pezsgő sport- és kulturális életnek nyoma sincs már, a gyár és a köré épült lakótelep egykori összetartó közössége atomjaira hullott. Ma már nem rang a telepen lakni, a cukorgyár dolgozójának lenni. A város az évtizedek során egyre inkább körbefonta a gyárat, s a rendszerváltozás után, a privatizációt követően a Horthy-korszak és a Kádár-éra munkásjóléti intézkedései nyomtalanul eltűntek, ahogy a régi Németországból ideszármazott „cukordinasztiák” is. A századforduló világát idéző házakban ma már többnyire idősek élnek.
A cukorgyár felé vezető főút mellett, a magyar szecesszió stílusában épült villa bejárata felett olvasható a felirat: Orvosi rendelő. A folyosón hárman-négyen várakoznak, nyugdíjaskorú nők és egy fiatal kismama. Egy idős hölgy nem riad meg, mikor megtudja, riportot készítünk, bár a nevét – még a keresztnevét sem! – nem hajlandó elárulni. Mint mondja, ő és a férje 1988 óta lakik a „telepen”, amikor ideköltöztek, gyönyörűek voltak a parkok, a házak, volt itt minden, ami a nyugodt élethez kell – emlékezik. Aztán jött a privatizáció, és az új tulajdonos azt mondta: őt nem érdekli más, csak az, ami a gyár kapuján belül van. A cukorgyári telep lakói megvehették a lakásaikat, de odalett minden más.
– A cukorgyárnak volt a legszebb strandja Szolnokon. Volt sportpályánk is, és ott volt a „kantin”, az a szép épület a sarkon, amely tulajdonképpen kultúrházként működött. Nézze meg, mi lett a sportpályából! Mintha bombatámadás érte volna. Ott tartunk, hogy nem talál itt még egy boltot sem – sorolja elkeseredve. Az új tulajdonos a sportpályát először bérbe adta a papírgyár egyesületének, amely szépen felújította, aztán – hogy miért, nem tudni – véget ért ez a korszak is. Most már csak romhalmaz az egész, a kóbor macskák tanyája. A „kantin” pedig irodaépületként funkcionál.
– Itt élünk a senki földjén: a cukorgyári telep olyan, mintha nem is Szolnokhoz tartozna – mondja. Az úttisztító például csak a buszállomásig jön, aztán megfordul. Nem takarítják az utakat. – Amíg az állam tulajdonában volt a gyár, egészen más világ volt itt.
Az egészen más világban is a cukorgyártásban dolgozott már a férjével együtt. Ercsiből, az ottani cukorgyárból helyezték át őket Szolnokra. Szerencséjük volt. Ercsin volt az első magyar cukorgyár, és ez volt az, amelyet a privatizáció után elsőként megszüntettek.
– Hogy miért kellett bezárni? Sosem értettem. Közel volt Pesthez, tán szebb volt, mint a szolnoki. Tragédia, ami folyik. A gyerekeink itt dolgoznak a szolnoki gyárban, csak reménykedünk, hogy nem jutnak a kabaiak sorsára – mondja, mielőtt szólítják a rendelőbe.
Egy másik idős hölgy az utcán ér utol minket. Hetvenévesnél már idősebbnek tűnik, és ahogy meséli, itt nőtt fel. Ömlenek belőle az emlékek, hogy micsoda bálok voltak annak idején a „kantinban”…
A kantin tehát éppen úgy a múlt, mint a benzinkúttal szemben lévő egykori sportpálya. Megdöbbentő látvány. A lelátókat benőtte a gaz, az öltözők lerombolva, a pályán csak a varjak csipegetnek a térdig érő, elszáradt fűben. A kerítésen egy cirmos kandúr ücsörög. A szomszédos kiskocsmából egy ötvenes éveiben járó férfi lép ki, aki – mint szavaiból kiderül – 28 évet dolgozott a gyárban karbantartóként, s most idénymunkás.
– Nézzék meg! Ezt mi annak idején a saját két kezünkkel építettük. Társadalmi munkában. És mi lett belőle… Mit gondolnak, milyen érzés ezt látni? – kérdezi. Ahogy mondja, ugyanez érvényes a strandra is, amelyet azóta eladtak egy kocsmárosnak. Nem maradt belőle semmi, pedig annak idején „hülyére dolgozták magukat” ott is. Ingyen. – Ki jogosította fel őket, hogy eladják? – kérdezi. Nem ők dolgoztak meg érte. Keserűség, öngúny és nosztalgia hatja át szavait. Neki nem hozott a rendszerváltozás semmit. Csak vitt.
– A rendszerváltozás után kényszervállalkozó lettem, aztán négy és fél év múlva nem győztem kifizetni a pénzt, amit az APEH elszámolt. Ők hibáztak, de én jártam rosszul. Ilyen az új világ. A gyárban egyébként minden rendben van, jók a munkakörülmények, elviselhető a fizetés, csak azon kívül nincs rendben semmi – magyarázza.
Annak idején volt itt focicsapat, vízilabdameccseket rendeztek a strandon, volt diszkó, lövészegylet. Összetartottak az emberek. Ma nem ismerik egymást.
A pultos is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Kiderül, hogy a gyárnak saját iskolája és óvodája is volt. A rendszerváltozás idején már csak az óvoda működött, de nemsokára bezárt az is. Egyedül az orvosi rendelő maradt meg: de ki tudja, meddig működik még?
– Ez egy pusztuló világ, nagyon szegények az emberek errefelé, a fiatalok menekülnek a környékről, ha módjuk van rá. Ez lett a telepből – összegzi véleményét, hozzátéve: ha a gyár is bezárna, az katasztrofális következményekkel járna.
A cukorgyári strand a főbejárattal szemben volt. A dolgozók műszak után csak átsétáltak az út túloldalára, és máris felüdülhettek. Ma már csak a hangulatos kocsmává egyszerűsödött régi étterem áll, a gazzal benőtt medencék között kecskék legelésznek. A „zöld-fehér” bejáratnál ott a tábla: „eladó vagy kiadó”. A tulajdonos, Gargya István szavai szerint egyre inkább nem éri meg az üzlet. Most már szabadulna tőle. Szerinte a gyár jövője biztos, hiszen az köztudott, hogy a legjobb minőségű árut itt állítják elő. Azonban a modernizációnak köszönhetően folyamatosan apad a dolgozók száma.
– A szolnoki cukor mindig is híres volt. Most is sorban állnak érte a vevők – dicséri a gyárat a lokálpatrióták büszkeségével. Mikor a strandról érdeklődöm, azt mondja: a privatizáció során egy belvárosi öröklakás árát kellett odaadnia érte. Újjáélesztésére nincs remény, mivel a termálkút, amely ellátta vízzel, másfél kilométerrel arrébb, egy másik telken van – életveszélyes állapotára való hivatkozással lefojtva. Nem ő a tulajdonosa. Neki viszont nincs százmillió forintja arra, hogy új kutat fúrasson. Nincs több ideje ránk: szalad áruért. A friss, ropogós sajtos pogácsák mellett mi pedig azon elmélkedünk: hogy lehet egy egész közösséget kiszolgáló, társadalmi munkában felépített strandot – kút nélkül! – eladni egy „belvárosi öröklakás” áráért? No és persze azon, hol volt a munkavállalói érdekképviselet a rendszerváltozás idején…
Szebeni Lajos nyugalmazott gépészmérnök az ötvenes években a sarkadi és a szolnoki cukorgyárban is dolgozott. Később az alumíniumiparban folytatta pályafutását, de a magyarországi cukoripar sorsát mindvégig figyelemmel kísérte – az maradt az igazi „szerelem”. Mint mondja, nem szabadna hagyni, hogy a magyar cukorágazat megszűnjön, márpedig szerinte a dolgok ebbe az irányba haladnak.
– A saját szememmel láttam például október 28-án, hogy cukorrépával megrakott szerelvények haladtak át Sopronnál Ausztria felé – mondja sokat sejtetően. Ő megérte azt az időszakot, amikor a magyar állam a szocialista együttműködés jegyében visszafejlesztette a magyar cukoripart, mondván, Kuba ellát minket cukorral, mi pedig küldünk érte Ikarus buszt. A rendszer természetesen nem működött, hiszen hiába olcsóbb a nádcukor, a szállítás akkor is megdrágítja.
Most annyiban hasonló a helyzet, hogy az unió azért szabadítja fel agrárpiacát – engedi be a fejlődő országokból az olcsó cukrot –, hogy cserébe iparcikkeket exportálhasson. Csakhogy a magyar iparnak nincs már semmiféle jelentős exportálható iparcikke: amit ki lehet vinni, azt a multik gyárai produkálják. Hogy ez megvalósulhasson, abba viszont belerokkan a mezőgazdaságunk. Erre példa Kaba esete is – vélekedik a nyugalmazott mérnök, aki a répatermesztők szövetségének írott levelében azt javasolja: alakuljon részvénytársaság, és a nemzeti tőke bevonásával mentse meg az ország Kabát. Az első részvényt ő maga jegyezné.
– Annyi bizonyos: ha annak idején termelői tulajdonba kerül a feldolgozóipar, most egészen más esélyekkel nézhetnénk szembe az uniós csatlakozásunkkal együtt járó változásokkal, kihívásokkal – véli Kelemen István, a répatermesztők szövetségének főtitkára. A kérdésre, hogy vajon miért nem így történt, Koczka Zoltán, a Cukoripari Egyesülés igazgatója annyit mond: ennek megítélésében neki nincs kompetenciája, a privatizáció módja, menete politikai kérdés, amelyről a legfelsőbb szinteken döntöttek annak idején. Mint kiderült, volt egy kísérlet arra, hogy a megmaradt öt állami cukorgyár tulajdonosi körébe bevonják a répatermesztőket. Végül a vagyon mégis a rivális multinacionális cég kezében landolt. Egyes vélemények szerint ebben gazdasági kényszerűségek játszottak szerepet, más vélemények szerint korrupcióról, tudatos vagyonátjátszásról volt szó. Erről a folyamatról számolunk be riportsorozatunk következő, záró részében.
Folytatjuk
origo.hu
Jó hírek érkeztek Parajdról: a vendégeket hamarosan a megszokott élmény várja
