Ingajárat

Többtucatnyi cikket, tanulmányt írt a XX. századi Kelet-Közép-Európa problémáiról. Nemrég jelent meg harmadik kiadásban az 1956-os magyar forradalomról írt könyve A megrágalmazott forradalom címmel. Régi ismerősként jár Magyarországra, jól beszéli a nyelvünket. Federigo Argentierivel legutóbb a Magyar Tudományos Akadémián megrendezett, 1956-ról szóló konferencián találkozhattunk.

A konferencia záróülésén arra hívta fel a figyelmet, hogy keveset beszélnek a történészek egy olyan momentumról, amely nagyobb figyelmet érdemelne: az 1957. novemberi moszkvai pártkongresszusról. Miért tartja ezt különleges jelentőségűnek?
– A Magyar Országos Levéltár kiadványában olvasható Kádár János referátuma erről az értekezletről. Kádár ott konzultált a többi kommunista párt vezetőjével Nagy Imre sorsáról. Kiderül ebből a dokumentumból, hogy csak a lengyelek álltak ki amellett, hogy ne indítsanak ellene pert, vagy ha mindenképpen szükség van rá, ne legyen szigorú az ítélet. Az olaszok, akikről pedig sokan mondták, hogy revizionisták, a legszigorúbb büntetést követelték.
– Köztudomású, hogy a Togliatti által vezetett Olasz Kommunista Párt (OKP) nagyon erős volt…
– De vele szemben Berlinguer állandóan azt mondogatta, hogy nem vagyunk szovjetbarátok, mi függetlenséget és demokratikus szocializmust akarunk. A Nagy Imre-csoporttal nem volt semmiféle kapcsolatuk az olaszoknak. Szigort kellett mutatniuk.
– A budapesti Olasz Kultúrintézetben néhány hete egyik honfitársa-kollégája, Sergio Romano azt mondta, az olaszok számára az igazi kihívás 1968 volt, nem 1956. Egyetért vele?
– Nem. Az igaz, hogy 1968-ban változott a helyzet, mert az OKP bírálta a szovjet beavatkozást, de attól kezdve terjedt el széles körben egy teljesen hamis elemzés. Eszerint a prágai tavasz „jó” reform volt, a magyar ősz viszont erőszakos és „reakciós” típusú „ellenforradalmat” hozott. Én tudtam, hogy ez nem igaz, és Nagy Imre, Kéthly Anna, Bibó István, Kovács Béla és még mások személyisége is ezt bizonyítja. Sajnos 1989 előtt ez nem volt annyira evidens, mint ma.
– Ezért adta könyvének A megrágalmazott forradalom címet?
– Igen. Ez a cím magáért beszél. Ostobaság, amit gyakran hangoztattak, hogy Magyarországon a Horthy-rendszert akarták visszaállítani. Erről szó sem volt, Mindszenty bíboros beszédében sem. A forradalmárok új Magyarországot akartak, szovjetek nélkül, visszahozva részben az 1945-ös vívmányokat – „polgári” köztársaság, földreform, többpártrendszer, sajtó- és a többi „polgári” szabadság –, részben egészen újat teremtve munkástanácsokkal, parlamentáris meg közvetlen demokráciával, úgy, ahogy Bibó István világosan megfogalmazta. A forradalom olyan nagy kihívást jelentett Európának, a világnak, hogy inkább kijelentették: jobboldali puccs volt, mert így lehetett a legegyszerűbben magyarázni.
– Eddig három kiadást ért meg ez a könyv. Mivel magyarázza a sikerét?
– Talán éppen azzal, hogy azt bizonyítom benne, mennyire hamis értelmezések terjedtek el a forradalomról. Az első kiadás után persze át kellett dolgozni, bővíteni kellett, de lényegi változtatásra eddig soha nem szorult. A kommunizmus fekete könyvének megjelenése után rengeteg új anyagot kellett beledolgozni. Maradt vele egy egész életre való munkám. Sok új publikáció jelent meg már a harmadik kiadás óta is. Remélem, hogy lesz negyedik is, másfél év múlva, ha megjelenik Rainer M. János Nagy Imréről szóló könyvének olasz kiadása. Nagyon alaposan körül akarom járni minden vonatkozását 1956-nak, ami nem könnyű. Szerintem a szovjet–jugoszláv kapcsolat hatása is nagyobb volt, mint gondoltuk. Ezen a téren is el akarom mélyíteni a kutatásaimat.
– Az ötvenedik évforduló alkalmából egy sor konferenciát rendeztek az 1956-os forradalomról itthon és külföldön egyaránt. Hol tart most a kutatás, melyek a leglényegesebb tisztázandó pontok?
– Két nagy kérdőjel maradt. Az egyik az, hogy pontosan mi okozta a második szovjet beavatkozásra vonatkozó döntést október 31-én. Tudjuk, hogy a szovjetek még október 30-án is hajlandóságot mutattak arra, hogy kivonják a csapataikat. Csak kevesen tudták, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Azt viszont nem tudjuk, hogy mi játszotta ebben a legfontosabb szerepet, hogy milyen arányban járult hozzá a szovjetek döntéséhez a szuezi válság, a többi kommunista párt nyomása és a totalitárius rendszer összeomlása Magyarországon. Mind a háromnak megvolt a maga szerepe, de nem világos, hogy milyen sorrendben. A második tisztázandó problémakör a forradalom természete. Polgári, demokratikus, szociáldemokrata vagy mind a három együtt.
– A PhD-disszertációját is 1956-ról írta, olaszul. Mennyiben fedi egymást a disszertáció és a könyv?
– A harmadik kiadás részben a disszertáció alapján jött létre. Problematikus disszertációt írtam. Többek között az európai demokratikus szocializmushoz, a Szocialista Internacionáléhoz hasonlítottam a magyar forradalmat. Ebben az összefüggésben Kéthly Anna szerepe rendkívül jelentős volt, ezt mindenki tudja, mégsem beszélünk róla eleget.
– Honnan ez az intenzív érdeklődés az 1956-os forradalom iránt?
– Két erős gyökere van. Apám az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején az Európai Parlamentben dolgozott. Luxemburgban és Brüsszelben nőttem fel. A magyar forradalom hatása ebben a kis európai közösségben rendkívül erős volt. A hidegháború idején az érdeklődés természetszerűleg fordult a „másik” Európa felé. Később, amikor politikatudományt tanultam a római egyetemen, megértettem, hogy 1956 kulcsfontosságú az európai politika történetében.
– Hogyan került Magyarországra 1979-ben? Abban az időben egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy egy nyugat-európai diák évekig Magyarországon éljen.
– Akkoriban a mostani külügyminiszter, D’Alema volt a kommunista ifjúsági mozgalom titkára. Én nem igazán tartoztam közéjük, de szimpatizáltam velük, és mint egyetemi hallgató segítettem is a nemzetközi kapcsolatok ápolásában. Tudtam, hogy Berlinguer valóban demokratikus szocializmust akar létrehozni. D’Alema egyszer megkérdezte: miért nem mész el Budapestre? Ott elmondhatnád, mit gondolunk erről a mozgalomról. Végül azért fogadtam el a javaslatot, mert nagy lehetőségnek tartottam. Megtanulhattam magyarul, Budapesten élhettem, megismerhettem a történelmüket, a kultúrájukat. Ingajáratban közlekedtem Budapest és Róma között. Két hónapot itt, egy hónapot ott. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Többet tanultam így, mint az egyetemen.
– A Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) olasz küldöttjeként volt tehát nálunk, nem ösztöndíjjal.
– Igen. Ösztöndíjasként csak 1985 óta jöhettem, bár a Debreceni Nyári Egyetemre már 1980-ban kaptam ösztöndíjat. Akkoriban maximum egy-két hónapot lehetett volna Magyarországon tölteni a két ország közötti megállapodásnak megfelelően. Rómában 1979-ben befejeztem az egyetemet, csak a disszertációm hiányzott, azt 1985-ben szereztem meg.
– Mivel foglalkozott Budapesten?
– Vitatkoztam, találkoztam a demokratikus ellenzékkel is – azokkal, akik például a csehszlovák Charta ’77-et támogatták –, jártam az Olasz Kultúrintézetbe, a Debreceni Nyári Egyetemre, igyekeztem minél többet tanulni. A DIVSZ-ben állandóan dokumentumokat gyártottak, ezeket persze a szovjetek írták, kemény harcunkba került – különösen az afganisztáni beavatkozás és Szaharov letartóztatása után –, hogy változtatásokat érjünk el, vagy leszavazzuk az anyagaikat. A magyarokkal, lengyelekkel 1981 decemberéig általában volt párbeszéd, de a szovjetekkel, csehekkel, bolgárokkal, románokkal, akik szintén velünk voltak, sokkal nehezebben tudtam szót érteni.
– Miért kezdett magyarul tanulni? Nem magától értetődő „ez a luxus” egy angolul, franciául, spanyolul, oroszul beszélő olasz diáktól…
– Nem magától értetődő, de miért ne tanulhatná meg ezt is? A nyelv nagyon szép, az irodalma kitűnő, a kultúrája gazdag, érdekes. Valaki egyszer azt mondta, Európában a magyar nyelv, a magyar kultúra fája a legmagasabb. Aki oda fel tud kapaszkodni, az meszszire lát.