A megalázott és megrettent munkásképviselők átfutottak a SZOT székházába, ahol akkor a Rácz Sándor vezette központi munkástanács székelt. Épp csak elkezdték a tárgyalást egy háromnapos, országos tiltakozó sztrájk bejelentéséről, amikor hívás érkezett Salgótarjánból: vérfürdő van a város főutcáján. A Nógrád megyei munkástanács titkára kétségbeesetten jelentette: „Sortűz volt, halottakkal és sebesültekkel teli a főutca!” „Csináljatok valamit, segítsetek!” – könyörgött a telefonvonal túlsó végén Tóth Faragó József.
Akitől mindezeket és a december 8-án a nógrádi megyeszékhelyen történteket megtudhatjuk, Szokács László, az aktív szerkesztéstől már visszavonult nógrádi újságíró. A fél évszázaddal ezelőtt történtek megismeréséhez nélkülözhetetlen 1956, Salgótarján véres decembere című, dokumentumokkal kiegészített riportkönyve, mi is onnan merítettük a tényeket e gyászos esemény évfordulója alkalmából.
Az 1950-es években szocialista munkásvárossá erőltetett Salgótarjánba 1956. október 27-én érkezett meg a pesti forradalom friss levegője. Az utcára tóduló emberek ledöntötték az Erzsébet téri szovjet emlékművet, Csákvári László, a többszörös sztahanovista vasbetonszerelő, városszerte ismert színjátszó elszavalta a Nemzeti dalt. Két nappal később az acélárugyár nagyüzemeiben megalakultak a munkástanácsok, s rövid idő alatt megszerveződött a gyárőrség, illetve a nemzetőrség. Ez utóbbi szintén a gyár vagyontárgyaira vigyázott, majd a járőrözést a városra is kiterjesztve felügyelt a rendre. Salgótarjánban december 8-ig egyetlen köztörvényes bűncselekmény sem történt, ahogy az emlékezők mondják: egyetlen pofon sem csattant el. A nemzetőrség parancsnoka Hadady Rudolf, helyettese Hargitay Lajos volt. Megszolgálták, hogy nevüket tisztelettel említsük: december 13-án a bosszúszomjas karhatalmisták mindkettejüket brutálisan meggyilkolták.
November 4-én is a józanság kerekedett felül a tarjániak jobbik felében, a fegyverekkel, ipari robbanóanyagokkal is rendelkező nemzetőrök a város megkímélése érdekében nem támadtak rá a bevonuló orosz harci járművekre. Az október 23-a után elillant pártfunkcionáriusok és államvédelmi tisztek azonban, immár a szovjetek védelmét élvezve, megkezdték a leszámolást. Lopakodva visszaszerezték az ellenőrzést a közügyek felett, s napról napra erőszakosabban léptek fel az „ellenforradalmárnak” titulált személyekkel – valójában a tisztességes, hazafias gondolkodású munkásokkal és értelmiségiekkel – szemben. A munkástanácsok vezetőivel és tagjaival együttműködést színleltek, de közben éjszakánként mind több embert hurcoltak el a pufajkások. A december 8-i, sortüzekkel végződött lakossági tiltakozásnak is az volt a közvetlen kiváltó oka, hogy újabb letartóztatásokról terjedtek hírek a városban és a környéken.
Szokács kutatásaiból, majd az 1994–95-ben lefolytatott per anyagából kiolvasható, hogy a tüntetés kiprovokált és megszervezett akció volt. Az embereket azzal, hogy őrizetbe vettek két munkástanácstagot, alattomosan becsalták a salgótarjáni főutcán a megyei tanács székháza elé, ahol felfegyverzett karhatalmisták várták őket. Parancsuk volt rá, hogy az utcáról nem szabad kiengedni az embereket, a pufajkások előbb szemből lőttek, majd a menekülők hátát sorozták. A kíméletlen mészárlás a rendőrkapitányság épülete előtt folytatódott, ahol az újjászervezett rendőri erők és egy erre felkészített szovjet alakulat újabb golyózáport zúdított a védtelen civilekre. Az egymástól egy-másfél kilométerre eső két objektum közötti területet halottak és sebesültek százainak vére öntözte.
A sortűz halálos áldozatainak listáján ugyan – a hivatalos levéltári adatok szerint – „csak” mintegy 50 név szerepel, és a sebesültek száma is száz alatt marad (98 fő), az agyonlőttek száma a valóságban 130 fölött van, a sebesülteké pedig akár ennek a sokszorosára tehető. A nagy számbeli különbség oka, hogy a tüntetők közül sokan a város környéki falvakból jöttek be, sőt távolabbi településekről is érkeztek, a halotti anyakönyvek adatait pedig máig nem sikerült egyeztetni és összesíteni. A rendszerváltozás utáni kutatási anyagokból az is kiderült, hogy az 1956–57-es salgótarjáni megtorló akciókban 42 tiszt vett részt, közülük harmincan a „feloszlatott” ÁVH-ból. Huszonhatnak hat elemi volt a legmagasabb iskolai végzettsége, egy ávós őrnagy azelőtt pásztor volt. Ők voltak az újabban nosztalgiákat ébresztő Kádár-rendszer „hősei”. Az igazi, regénybe illő hős Mede Lajos volt. Kitűnő sportoló, bal karján tetovált labda, Hajrá, Lajos! felirattal. Az acélgyári nemzetőrségben szolgált, majd 1957 januárjának közepén fölmászott a gyár 70 méter magas kéményére, és a tetejére kitett vörös zászlót kicserélte piros-fehér-zöldre. Valaki beköpte, bevitték a rendőrségre, pufajkás kihallgatója adott neki egy pofont. Cserébe akkorát kapott, hogy átrepült az asztalon. Mede a négyfős erősítéssel is elbánt, csak nyolcan bírták legyűrni. Nagyon megverték, majd tíz év börtönre ítélték…
autópálya
Nem érdemes rutinból vásárolni a jövő évi autópályamatricákat – mutatjuk az újdonságokat
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!