Krassó, az elfelejtett forradalmár

Tizenöt éve már, hogy nincs közöttünk Krassó György ötvenhatos forradalmár, a Kádár-rendszer rendíthetetlen ostorozója. Pedig talán sohasem lett volna anynyira szükség arra a hitre, humorral átszőtt kritikára, ami belőle sugárzott, mint manapság. Ekként összegezhetjük azokat a visszaemlékezéseket, amelyek tegnap hangzottak el a Centrál kávéházban, Modor Ádám Célkeresztben Krassó című kötetének bemutatóján.
A Kairosz Kiadó gondozásában megjelent művet úgy jellemezték Krassó egykori ellenzéki rab- és harcostársai, mint amely dokumentarista hitelességgel adja vissza Krassó egyéniségét, ám a száraz tények, a pártállami titkosszolgálati jelentések, archív felvételek és szövegrészletek mögül minden eddiginél plasztikusabban bontakozik ki egy olyan ember személyisége, aki a megalkuvást sem a magán-, sem a közéletben nem ismerte. Pákh Tibor, a legendás ellenzéki méltatásában úgy fogalmazott: a könyv címe Krassó, a célszemély is lehetne. Az 1956-os forradalom után több év börtönre ítélt, s kiszabadulását követően is a diktatórikus rendszer ellen folyamatosan szervezkedő közgazdászdoktor ugyanis olyan szellemiséget képviselt, amelyet ma is minden létező eszközzel el akarnak takarítani a régi-új hatalom útjából. Modor Ádám, a történész szerző ezt a kötetben úgy írja le: az élő Krassó Györgyöt, a halhatatlan és legyőzhetetlen szellemet szeretné az érdeklődő olvasó elé varázsolni.
Wittner Mária 1956-os halálraítélt is arról a volt harcostársról beszélt, akit életében nem hallgattathattak el, hogy halálában kövessék el vele ezt a méltatlanságot még az úgynevezett demokratikus ellenzék tagjai is. Pedig Krassó György szinte váteszként figyelmeztetett akkori, sokakban értetlenséget kiváltó demonstrációival a szomorú jövőre, ami immár 2006-ban jelenvalóvá vált. Amikor Csepelen zsíros kenyeret, teát és köménylevest osztott, többen azt mondták: nem normális. Holott figyelmeztetni akart ezzel a gesztussal is, milyen Magyarországba rohanunk. S 1990 február–márciusában, amikor a Parlament előtt felverte sátrát, hogy a szerinte kék cédulás választás ellen tiltakozzon, szintén kasszandrai képességekről tett tanúbizonyságot.
Arra is emlékeztetett: akkor még nem volt műveleti terület a Kossuth tér és környéke. Így talán sok, azóta elhunyt forradalmár számára jobb is, hogy nem érhette meg a mai időket, amikor még egy szál virágot, mécsest sem vihettek el az Országház elé az ötven évvel ezelőtti vérengzés ártatlan áldozatainak emlékére. Vanek Béla ötvenhatos forradalmár szintén a múlt és a jelen közti kontinuitást érzékeltette, amikor tréfás-komolyan üdvözölte a szépszámú érdeklődő mellett a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársát is.
A volt zárkatárs főként a magánember Krassót idézte meg, aki nemcsak a velejéig romlott Kádár-rendszernek üzent hadat, hanem az időnek is, és szinte sportot csinált a rendszertelenségből. Aki viszont barátai mellett mindig bátran kiállt – derült ki Pákh Tibor szavaiból. Pákh az ötvenhat előtti időszakot a ravasz hazugság, a nyolcvankilencig terjedő periódust a nyílt hazugság, míg a most zajló folyamatot a triumfáló, diadalmas hazugság időszakának nevezte. S hogy mennyi esélye lehet a jogutód hatalomnak a sikerre a krassói hagyományokat továbbvivőkkel szemben? Erre talán egy húsz évvel ezelőtti, Pregitzer Fruzsina színművész által felolvasott Krassó-idézet lehet a válasz, amely valahogy így hangzik: amikor a magyar október előtt tisztelgünk, nem a múltat, hanem a jövőt ünnepeljük.