Magyarország keveset tesz a gyerekekért

Sok más szervezettel ellentétben az UNICEF-et nem lehet tétlenséggel, túlbürokratizáltsággal vádolni. Munkatársaik – köztük önkéntesek – a legkeményebb helyeken, nyomorban, háborúkban végzik a dolgukat, tíz alkalmazott közül mindössze egy ül az íróasztal mögött. Mint hirdetik: egészséget, oktatást, egyenlő esélyeket és védelmet kívánnak biztosítani minden gyermeknek a világon. Eredményeikről budapesti látogatása alkalmából az ENSZ gyermekalapjának főigazgató-helyettesével, a Jeruzsálemben született, de jordán állampolgárságú Rima Salah-val beszélgettünk.

Egy ismert mondás szerint ha segíteni akarsz egy éhezőn, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni. Az UNICEF milyen alapelveket követ programjai tervezésekor?
– Ez a mondás nagyon lényeges alapelv! Egy katasztrófa esetén persze nagyon fontos a kézzelfogható segélyezés, például az élelem biztosítása, hosszú távon azonban a legfontosabb a közösségek, családok megerősítése, hogy később is meg tudják védeni magukat. A cél az, hogy a jövőben ezt ne fegyverrel, hanem az eszükkel tegyék. Vagyis az oktatás a legfontosabb. A palesztin menekülttáborokban élő emberek például elveszítették mindenüket, a földjüket, otthonukat, egyvalamit azonban sosem vehetnek el tőlük: azt, ami a fejükben van. S ha taníttatni tudják a gyermekeiket, akkor számukra megnyílik az esély arra, hogy ne ilyen körülmények között kelljen leélniük az életüket.
– De mit tudnak mondani egy apának, aki azt hangoztatja, hogy a tradíciók az elsők, a lányok egészsége, oktatása csak azután következik?
– Mindkettőt tiszteletben kell tartani, az oktatás azonban komoly védelmet is jelent a gyerekeknek, s nekünk ez a legfontosabb. A tanulás egyfajta fény vagy reménysugár lehet a fiataloknak, mi pedig nem akarjuk a sötétségben hagyni őket. Ezt próbáltam megértetni akkor is, amikor például dárfúri menekülttáborokban jártam. Szudánban generációk nőttek fel tanulás nélkül, mi viszont iskolába akarjuk ültetni a rengeteg atrocitásnak kitett gyerekeket. Libériában a háború évei alatt a gyerekek nem tankönyveket, hanem fegyvert fogtak a kezükbe. Ezt mi most megpróbáljuk visszafordítani. Afganisztánban a tálibok bukása után szintén építettünk iskolákat, de ezeken a helyeken még a biztonság megszilárdításán is dolgozni kell.
– Az ENSZ-t és némely segélyszervezetet gyakran bírálnak amiatt, hogy a katasztrófák, háborúk idején nem képesek időben reagálni. Önök tudnak gyorsak lenni, ha kell?
– Az UNICEF-nél tudjuk, hogy a katasztrófák utáni első harminchat óra a legfontosabb. Jó szervezettségünk révén úgy hiszem, kellőképpen gyorsak tudunk lenni. Munkánk során sok szervezettel dolgozunk együtt, az élelmiszer vagy az oltások beszerzése gyakran másokkal közösen történik. Utóbbi nagyon fontos, mert a katasztrófákat követően gyakran ütik fel a fejüket vírusok. Gyakori, hogy egy földrengés vagy háború során a gyerekek elvesztik a kapcsolatot családjukkal, így ők különösen nagy veszélyben vannak.
– Meglepő azonban, hogy az ENSZ a költségvetéséből nem ad pénzt a gyermekalapja részére. Miből tartják fenn magukat?
– A fő forrásaink maguk a tagállamok, jórészt az ő adományaikból áll össze a költségvetésünk. Emellett sok önkéntes dolgozik az UNICEF-nek, forrásaink harmadát pedig a magánadományok jelentik. Tehát komolyan függünk a nem kormányzati, civil szervezetektől.
– Ez elég a működéshez?
– Tudjuk, hogy a kormányok nem képesek azonos mértékű támogatást nyújtani, de minden, akár csak szimbolikus hozzájárulás is nagyon fontos nekünk. Ezt kérjük a magyar kormánytól is.
– Magyarország mennyi pénzzel segít évente?
– Negyvenhétezer dollárral.
– Ez nem túl sok.
– Valóban nem, többre volna szükség. Éppen ezért fel is hívtuk a magyar kormány figyelmét a közreműködés fontosságára, még ha tudjuk is, hogy mostanság az ország gazdasági problémákkal küzd. Azt próbáljuk megértetni, hogy nem egyszerűen pénzt kérni jövünk, amit aztán távoli országokban költünk el, hanem azt is látni akarjuk, mivel segíthetünk itt helyben. Persze nincs olyan ország, ahol a gyerekek jogai teljes mértékben érvényre jutnának, s ne lennének egyenlőtlenségek szegények és gazdagok, városok és falvak között. A mi fő küldetésünk az, hogy minden gyerek, függetlenül attól, milyen közösségből jött, milyen vallású, ugyanazokkal a jogokkal rendelkezzen. A XXI. században élünk, elvileg meg is lenne a pénz és a technológia, ami a célok eléréséhez szükséges.
– A legnagyobb támogatást, több mint kétszázmillió dollárt az Egyesült Államok adja, ám – mondhatják erre sokan – az általa indított háborúk ára ennél sokkal nagyobb…
– Az amerikaiakat nem kívánom megítélni, azt viszont tudom, hogy a gyerekeknek minden ország költségvetésében szerepelniük kell.
– Sok konfliktusuk van a politikával?
– Igen, bőven kijut belőlük. Például Libériában Charles Taylor elnöksége idején egyáltalán nem jutott pénz az oktatásra. Meg is kérdeztem az egyik miniszterétől: hogyan akartok segíteni a saját gyerekeiteken, ha az összes pénz a hadurakhoz kerül? Egy jó kormány tudja, miként költse el a pénzt a fejlesztésekre. Az UNICEF-nek minden szinten jelen kell lennie munkájával, a legmagasabb kormányzati szintektől egészen közvetlenül a legszegényebb családokig és közösségekig. A világ százhatvan országában dolgozunk ezen.
– Lehet tudni, mennyi gyerek él veszélyes környezetben, anélkül, hogy hozzájutna az alapvető szükségletekhez?
– Évente legalább nyolcmillió gyerek meghal még az ötödik születésnapja előtt. Ez a véleményem szerint bűn! De vannak más statisztikáink is. Az afrikai gyerekek ötven százaléka ma sem jár iskolába. Ők nemcsak egyszerűen veszélyben vannak emiatt, hanem tudás híján képtelenek is lesznek hozzájárulni környezetük fejlődéséhez. Komoly probléma továbbá, hogy ha működnek is iskolák, az oktatás színvonala rendkívül alacsony. Aggasztó adat, hogy a fejlődő világban a gyerekek hatvan százaléka nincs regisztrálva, nem rendelkezik semmilyen dokumentummal. Hivatalosan ők nem is léteznek, semmiféle védelemben nem részesülnek. Vagyis több tíz millió gyerek közvetlen veszélyben van, kívülállóként talán nem is lehet elképzelni, milyen az ő életük.
– Meg tudja mondani, mire a legbüszkébb az életében?
– Hosszú éveket töltöttem Afrikában, azt hiszem, meg tudtam értetni a helyi vezetőkkel, hogy amit a gyermekekért tesznek, az nem elég. Jó személyes kapcsolatokat tudtam kiépíteni, s ha felhívtam egy elnököt, politikai vagy vallási vezetőt, akkor ő tudta, megbízhat bennem.