MI A MAGYAR?

Sok a bányászható sót tartalmazó hegy, közülük Erdélyben öt olyan van, ahol most is dolgoznak, így Vízakna, Torda, Dés, Szék, Kolozs mezővárosok mellett; Máramarosban is van egy, egy másik pedig Róna (szék) mezőváros mellett. Ezeket a helyeket kamaráknak nevezik, elöljáróikat pedig kamarásoknak. Egyesek, melyek Erdélyben vannak, a királyi kincstárhoz tartoznak, mások a Máramarosban Magyarország királynőjének a birtokában vannak nászajándék gyanánt. A többi számos sóhegyet, hogy nagyobb legyen a király és a királyné haszna a már említettekből, súlyos büntetés terhe alatt tilos bányászni a király egyetértése és döntése nélkül. Ugyanez a helyzet az aranyat, ezüstöt és ércet termelő hegyek esetében is, ezekből még számos van a fenti mondottakon kívül. Az Erdélyben kibányászott és feldarabolt sót két folyamon, a Maroson és a Szamoson szokták hajón egészen a Tisza folyóig kiszállítani, s innen a különféle királyi raktárakba egész Magyarországra szétosztani és eladni. […] A magyar sót nemcsak a magyarok, de a szerbek, bosnyákok és törökök is fogyasztják. Vannak Erdélyben Kolozs környékén sós hegyi patakok is, ezeknek a vizét használják a parasztok az ételek ízesítésére, és ez nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy kiváló sót párolhatnának egy kis fáradsággal, de nem is gondolnak rá, hogy ezt megkíséreljék, mert van a másik fajtából elég bőségesen.
Egész Magyarország napjainkban különféle nemzeteket foglal magába: magyarokat, németeket, cseheket, szlávokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, oláhokat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket és végül már törököket; ezek mind egymástól eltérő nyelvet használnak, azon kívül, hogy néhány szavuknak a hosszú megszokás és kölcsönös kapcsolat miatt van valami hasonlósága és összecsengése. Az egri völgyben néhány falu lakosságát a most liege-ieknek nevezett eburok telepeseinek tartják, akiket hajdan telepítettek le ide. Ezeknek lakossága mind a mai napig franciául beszél. Hogy azonban mikor kerültek oda, és hogy telepítették-e őket, vagy csak maguktól vándoroltak, ezt nem tudom elég bizonyosan.
Van egy másik falu is a Maros és a Fehér-Körös folyók között, Erdélyen kívül, melynek az azonos nevű és szomszédos mezővárosról Simánd a neve, s melynek csaknem minden lakosa sánta, vak, vagy lába vagy keze van elnyomorodva, vagy más testi rútság miatt szembeötlő. Ide egészséges embert nem engednek be, saját torz testük szembeszökő voltával meg láthatóan igen dicsekednek. Pedig nem a természet hozta ezt így, hanem a szóbeszéd szerint az újszülött csecsemőket maguk a szülők vagy megvakítják, vagy csontjaikat és végtagjaik ízületeit (hogy ne üssenek el testi rútságban) kificamítják. Ezek, hogy amint testük állapotában, úgy nyelvükben is különbözzenek a többiektől, kezdettől fogva saját nyelvet koholtak maguknak, hogy azon beszéljenek egymással, s ez senki másnak ne legyen érthető, csak az odavalósi polgárnak; ezt a mieink vaknyelvnek nevezik. Azt a kiváltságot élvezik, hogy a többi magyar vállára nehezedő tehertől mentesek, és az országban mindenfelé koldusénekeikkel megélhetést és hasznot szerezhetnek maguknak és övéiknek. Ocsmány emberfajta, hírhedt és méltó minden büntetésre, hiszen az emberi természet szépségét torzítja el gaztettével, melytől fejedelmeink eddig nem tiltották el őket, akár azért, mert nagyobb dolgokra függesztették tekintetüket, akár azért, mert a nagy országban eddig még nem vették ezt észre, különben nem égethettek volna az emberi nemre ilyen gonosz és torz szégyenbélyeget.
(Oláh Miklós: Hungária, 1536. Fordította: Németh Béla)