Nemzeti gyásznap provinciális lázban

A rendszerváltás után tizenhét évvel még mindig rá kell kérdeznünk, mit jelent a közszolgálatiság és a nemzeti gyásznap az elektronikus média nyelvére lefordítva. Mit kell tenniük a közszolgálati és a kereskedelmi csatornáknak, amikor váratlanul „országos helyzet” van, s mi a dolguk akkor, amikor reggel kilenctől este fél tizenegyig tart a jó előre meghirdetett nemzeti gyásznap? Antall József halálakor minden szórakoztató műsort töröltek a programból, csakhogy azóta elkanászodtak a csatornák döntéshozói, és csak kényszeredetten ismerik fel, hogy mégsem ildomos felrúgni a szabályokat, ha közös értékekről van szó.
A Puskás Ferenc temetése napján sugárzott műsorokban a mélyponthoz képest a fejlődés jól látható minden nézettebb magyar tévécsatorna esetében: II. János Pál pápa halála, temetése, az augusztus huszadiki tragédia és a tüntetések kapcsán tanultak a kudarcokból és a dicséretekből egyaránt. Csakhogy még mindig nem tanultak eleget. Az m1 ugyan este kilencig közvetítette a kegyeleti eseményeket, de aztán milliós összeg fejében, saját kommentátorhanggal együtt akarta eladni az anyagot más csatornáknak, mint „saját produkciót”. A TV2 nem mondott le este nyolc után az amúgy is bevallottan bukott táskás műsoráról és a kalózos filmről, az RTL Klub kiválóan használta ki anyagi lehetőségeit és sajátos szerepkörét: Spanyolországból, Görögországból hozott háttéranyagokat Puskás Ferencre emlékezve. Fél kilenckor azonban már önfeledten táncikáltak a képernyőn a Szombat esti láz ütött-kopott sztárjai és vért izzadó profi táncosai.
A Szombat esti láz című „táncverseny” – Pilinszky szavaival élve – a mélypont ünnepélye. Nyilvánvalóvá teszi, ha eddig még nem volt az, hogy a levitézlett, lealkonyuló elitkultúrának nem lehet alternatívája a mai értelemben vett tömegkultúra. Ha valaki mégis bedőlt a hazug varázslatnak, és nem tudott jobb időkre várva nyugton maradni, az úgy végzi, mint a műsorvezető Stohl András: immár nem feszeng a püspöklila szatén nyakkendő és az idétlen jópofi szerepkör szorításában, hanem kéjjel alázza magát mind lejjebb a bulvármocsárba. A mélyponti műsor jellemzője, hogy semmit nem lehet rajta számon kérni, mert minden kritikai szempont visszapattan róla. Letörölhetetlen a produkció láthatatlan arcáról az idióta, győzedelmes félvigyor. Mert mit lépjünk arra, ha a Yoda-frizurás Somló versenyző azt állítja, azért nem táncolja el tisztességesen a rumbát, mert a partnere szép és fiatal, és akkor őt ezért kikezdenék? Vagy ha Farkasházi Réka, akinek minden emelésnél számos testrésze kalimpál még a nem létező égtájak felé is, azzal védekezik, hogy bátortalan ahhoz, hogy rendesen táncoljon. Jó, mondanánk, akkor ne táncoljanak, és kész. De erre meg az a válasz, hogy az embereknek tetszik ez az idétlenkedés, és ha ez nem lenne, nem ismerné a fél ország Südi Iringót vagy Angyal Andrást, akik „csak” kiugróan tehetséges versenytáncosok, és nem bulvárbálványok. A mélypont jól mérhető a zsűrin is. Mind a négy döntnök páratlan nyelvi bravúrokat hajt végre annak érdekében, hogy lesújtó véleményét alaposan becsomagolja.
És ez még nem minden. A műsor végére maradt ugyanis a három leharcolt díva: Udvaros Dorottya, Hernádi Judit és Básti Juli roskatag és szánalmas „rumbája”, amit, mint a Kádár-kori provinciális szórakoztatás kései emblematikus produkcióját, sürgősen védetté kellene nyilvánítani.
(Szombat esti láz, RTL Klub, december 9.)