Panaszok a kéményben

A szegénység mifelénk konyhában lakik – hallom a régmúltból a szomorú igazságot, és úgy gondoltam, az ilyen világnak vége van örökre. Akkoriban mi is földes konyhában, szobában éltünk, és édesanyám szavai szerint a szegénység nem szégyen, de rossz annak, aki abban él. De a szegénység is tudott fényleni. Mert nem járhatott együtt hanyagsággal. Ezeket a tanításokat és élményeket mind hazulról hoztam, a feledésből sok minden előbukkan. Volt olyan messzevaló rokonsághoz tartozó nagynénénk, akihez egyszer reggeli időben kellett átvigyek valamit. Ő éppen evett. Egyedül élt, se ura, se fia. Élete párját eltemette, fia fogságban maradt. Kis vaslábaska volt előtte, abban valami zsiradék. Villával úgy szúrta át a kenyérfalatokat, hogy a villa hegye átért a kenyéren. Ahogy néztem, azt mondtam neki: Sára néném, úgy nem lesz zsíros a kenyér. Nem baj, kisfiam, mert nem nagyon kopik a zsír – mondta erre. Szeretett mesélgetni, tőle hallottam azt az igazságot: a szegénység a kisemberek megszorongatója. – Látod, a magára maradt öreg a konyhában telel – mutatott körbe. Az ételfőzés bemelegíti a helyet, aztán az ember mindent nappal csinál, lámpát csak annyi ideig éget, míg lepihen. A dunyha megvédi a hidegtől. Vasárnapra befűt a kemencébe, mert a szalma hamar ellobbanna. Aztán, amikor jön a dologidő, attól kezdve a korán reggel parancsol az embernek.
Az 1930-as évek második felében jártunk, amikor ezekkel a gondokkal találkoztam. Nyugtalan a természetem, életem nagyobb felében országjáró voltam, kimozdulás nélkül nem tudok meglenni. Régi ismerőseim körében a hallgatás volt első, a „szégyellt szegénység”, ma sincs másképp.

Az idős asszony, akit meglátogattam, egy néhány száz lelkes dunántúli kis faluban lakik egyedül.
– Teher a nagy ház – sóhajt. – Nem az egyedül maradottakra épültek ezek, de mint a miénk is, egyszerre rám szakadt. Elmúlt tíz éve, hogy a férjem itt hagyott. Másfél évig ápoltam. Most is szívesen gondoznám… Nem volt nehéz beteg, csak ahogyan mostanában mondják, lerobbant. A szíve, a veséje meg a reuma. Azt mondogatta: téged eltart ez a nagy ház, a kert, a szőlő meg az utánam járó öregségi. A szőlőt még megvették, azt feléltem, de a kert is csak annak terem, aki gondozni tudja. Egyedül kevés vagyok, nincs, akinek kiadjam. A népek többnyire boltból élnek. A járandóságom egy hónapra alig húszezer forint, abból első a patika, aztán tessék, mi marad? És az mire elég? Öregotthon nincs a környéken, mert a házat eltartásért feladnám. Nézzen csak széjjel, már nálunk is talál szép számmal üres portákat.

A Duna–Tisza közén még párban találtam valamikori „riportalanyaimat”. A férj galylyat fűrészelt és aprított, a felesége tésztát gyúrt. A vendéget természetesen a konyhában fogadták; igaz, ez már olyan megnagyobbított nappali.
– Gázon egyszerűbb volna a főzés, be is vezettettük, de a számla egyedül kitenné a kettőnk nyugdíját. Feleségem nem engedte meg, hogy a tűzhelyet kitegyük. Most ebben tüzelünk nappal.
– Tudja, már azon is gondolkodtam, hogy nagy lett ez a konyha, egy heverőt könnyen elhelyezhetünk, visszalépünk nagyanyáink korába, megint itt alszunk majd – jegyzi meg az asszony.
– Hát ez még azért nem végleges – enyhítené férje, de a jövedelem összeszámolása után egyszerre bizonytalanok lettek. Ötvenhétezer kettejük havi biztos pénze. A férfi jó mester volt, géphez értő, mostanában is kerülne munkája. De ez már csak olyan, én kisegítelek, te meg adsz kukoricát a hízómnak akció, pénzről szó sem volt. Keserű mosollyal emlegetik a tegnapot, amikor a munkásoké volt a hatalom…

Harmadik találkozásom szintén régi ismerősökkel ennél szomorúbbra sikeredett. Kiesett a munkából egyik napról a másikra a férj, és ötvenharmadik évében kilátás sincs új munkahelyre és megélhetésre. Pedig két gyereküket még segíteni kellene, hogy befejezzék a tanulmányaikat. Diploma lesz, de hol az állás? Mindkét gyerek pedagógiai pályát választott. Nem hallatszik a szomszédba veszekedés vagy vádaskodás, de szinte bújnak az ismerősök elől, hogy ne kelljen panaszkodni. Van egy autójuk, árulják. A feleség az egészségügyben dolgozik, de az ő kórházukat is eléri a „reform”.
2006 esztendejének utóján a falusi szegénység kezd visszaköltözködni a konyhába, ha még nem ott él. A javakorabeli emberek egy része kenyérvesztett lett vagy lesz, mintha 1929 esztendejét fordítaná ránk nem a történelem, hanem a felelőtlen országvezetés. Az öregek, a szegények felírhatják a panaszaikat, ahogyan régen mondták, a kéménybe korommal.