Az advent első vasárnapján esedékes behajtásnak idén is megadta a módját a mintegy kétszáz családot számláló pásztortársadalom. Nem mulasztottak el koszorút dobni az elhullott állatokért a Hortobágy folyóba, a kilenclyukú híd lábánál meggyújtották a tüzet az Úr eljövetelének tiszteletére, a nyárinál semmivel sem könnyebb téli munkákhoz pedig tárogatószóval, jóféle gulyással, pálinkával és táncokkal csináltak maguknak kedvet.
– Több mint négyszáz ló, kilencezer marha, és ötvenezer rackajuh legel évente a Hortobágyon, többgenerációs pásztortudománnyal bíró családok gondjaira bízva – összegzi a jelentéseket az igazgató, aki, elnézve a gyönyörű állatokat, a munkájukkal összenőtt pásztorokat, joggal állítja, újjászületett és megkapaszkodni látszik itt valami fontos dolog, ami magyarságunk legmélyebb gyökereiből fakad. – Nagyon örülök annak, hogy egy-másfél évtized alatt szépen kialakult itt a gazdálkodás rendje, és a Hortobágyi Nemzeti Parkkal karöltve megtaláltuk a módját annak, hogy a hagyományos ridegtartású állatállomány ilyen szépen megszaporodjon. Sajnálom viszont, hogy erre a pásztortársadalmat újra szülő világra Magyarország és az egykori gazda, Debrecen sem figyel annyira, mint amennyire kellene. Igyekszünk kitörni az elszigeteltségből, megmutatni, hogy ilyen pásztorvilág sehol nincs, megmutatni, mekkora érték, hogy több mint 17 ezer hektáron legeltetünk, hogy a területek mindenben megfelelnek a biolegelő követelményeinek, hogy az itt előállított marha- és juhhús maximálisan egészséges – fejtegeti Gencsi Zoltán.
A Hortobágy folyó partján posztoló pásztorszoborcsoport mellől jól látható a kilenclyukú híd, ahol már jön is a fekete és fehér bundájú juhnyáj. Szép számmal vannak, nem szívesen mennek rá a betonútra. A sorból ki-kitörő jerkéket alig bírja visszaterelni a pásztorok hada meg a harcias mudi. Mögötte komótosan vonul a hatökrös szekér, bakján egyetlen pásztor feszít. Igaz, egy másik gulyás keményen fogja a jármot, hogy a szokatlan úton baj nélkül átérjen a szekér. Aztán, ahogy illik, a csikósok jönnek ostoraikat pattintgatva, peckesen. Majd a hivatalos jelentéstétel következik a híd lábánál a jószág létszámáról, hogy aztán tánc, ebéd és némi pihenő után, sötétedéskor meggyúljon a hálaadó, fény- és Jézus-váró pásztortűz a híd lábánál.
Vajda Mária néprajzkutató köszöntő szavaiból a számadó ünnepség elején kiderül: a valamikori számadók rovásfán vették át a tulajdonosoktól az állatokat, s ennek alapján számoltak el velük behajtáskor. Az ünnepség után csoportba gyűlő pásztoroktól megtudom, hogyan is van ez mostanság. Ahogyan azt sejteni lehetett, rovásfa már nincs, nem is dolga a kisszámadónak, hogy az állatállomány egészének fogyását, gyarapodását szegről-végre tudja. Az viszont igen, hogy a napi szaporulatról tudjon, annak gondját, baját intézze, tudom meg Dobi János, Balla József és Tóth József gulyásoktól. – Reggelente hatkor kelünk, szétnézünk a karámban, van-e friss borjú – számol be a téli időszakban szokásos napi munkarendről Dobi János gulyás. – Aztán etetés délig, majd a friss borjak fültetoválását végezzük, délután pedig újra etetünk sötétedésig. Tóth József „bikás” gulyástól meg azt tudom meg, hogy a bikával való bajmódás kicsit más, de hogy miben, arra csak somolygás a válasz. Annyit azért elárul, hogy a szaporítás teljesen természetes körülmények között megy, nem is nagyon lehetne mesterséges megtermékenyítést alkalmazni, mert mint mondja, ahhoz ezek a szürkemarhák túlságosan vadak. Faggatózom még a téli esték pásztorszokásairól, de arra az a válasz, hogy ha a karámban vannak, se pálinka nincs, se asszony, csak a jószággal lehet foglalkozni, mert az elletés is az ő dolguk, és azzal bizony nemigen lehet várni reggelig.
origo.hu
Felállították az Ország Karácsonyfáját - képek
