Utoljára…

Ma reggeltől félárbocon leng a köztársaság lobogója: gyászol a nemzet. Nagy embertől búcsúzunk, a legismertebb magyartól a világon. Puskás Ferenctől, mindenki Öcsijétől, a fiatalabbaknak Öcsi bácsitól, a XX. század futballfenoménjainak legnagyobbikától. Egyszer találkoztunk személyesen, még süldő hírlapíró voltam a Népsportnál, akkor jött haza Spanyolországból. Haza. Benézett az újsághoz, mi meg elájultunk. Puskás Öcsi itt és most. Élőben. Már volt egy kis pocakja, az is csak a tekintélyét emelte. Pedig ahhoz nem kellett más, csak a híres bal láb meg az a hatalmas szív. Főleg a szív. Lejattoltunk, ő szelíden hátba vágott, ahogyan Czibort vagy Kocsist egy-egy gólpassza után. Köszönöm, Öcsi bácsi!
Szép volt a pálya, ha felborították is a madridi esztendők – ott is ő volt a király. Most már örökre itthon marad, a pesti bazilika díszsírjában, ahol csak a legnagyobbak nyugszanak. Ma utoljára még egyszer megtelik érte a stadion, amelyik az ő nevét viseli.
„Puskásnál a labda, egy csel jobbra, egy csel balra, most lőj, most lőj! Góóól!” Köszönjük, Öcsi bácsi, köszönjük! Két öreg barátod, Grosics és Buzánszky még itt van közöttünk, óvja őket a Gondviselés. Neked a Mindenható őrizze a nyugalmadat! Nem tudok rólad többet mondani, a kollégák már elírták előlem a szavakat. Egy nemzet szeretett és szeretni fog. Köszönjük a gólokat és a büszkeséget, amit adtál nekünk. Csak a legnagyobbak adhatnak ilyet.