Végletek közt vergődve

Rakott tálak között kivert az éhség, / s halálra fáztam rőt kályhák előtt… én ki megjártam mind a hat világot / megáldva és leköpve mindenütt.” Végletek közt hányódik Francois Villon, a poeta doctus és a költőcsavargó egy személyben, s vallomásai tanúsága szerint kontrasztok, paradoxonok kövezik ki életútját. Eme paradoxonokat sűrítette drámává Cella című, egyszemélyes előadásában Szakácsi Sándor. Csengey Dénes monodrámáját (amelynek eredetijét nem ismerem) a végletek ütközésének állandó feszültségében izzítja föl a Magyar Színház művésze. A törvényen kívüli poéta, aki a párizsi egyetem doktori végzettségével a zsebében már huszonévesen a kor legnagyobb költőjeként barangol szerte Franciaországban, s tanult teológusként nem rest a tízparancsolatot mindegyre megszegni, korhely bandákba verődve lopni, csalni, betörni – a világirodalom egyik legellentmondásosabb óriása.
Szakácsi Sándornak sikerül ezt az esendően nagy kaliberű figurát üstökön ragadni. Aki ismeri Villon balladáit, hamarosan megérzi hasonlíthatatlan atmoszférájukat a Sinkovits Imre Stúdiószínpad parányi játékterén. A bágyadtan világított, csupasz fatörzs, himbálódzó kötélhurokkal az ágán, alatta ülőhelyül szolgáló farönkkel, körötte rozsdásra száradt falevelekkel – már önmagában megadja az alaphangulatot (díszlet: Őze Áron). Mindez mit sem érne, ha nem lakná be sokszínű személyiségével Szakácsi Sándor. A képletesen értelmezett cella – a képzeletében és élete végpontjaként fenyegető akácfa akasztófával – önnön korának (és ne legyünk naivak: a mi korunknak) a szimbolikus terévé tágul. Itt, a siralomházban éli újra fényes paloták és sáros árkok, kocsmák és bordélyházak kegyeltjeként és üldözöttjeként leélt, kurta életét, hogy akaratlanul is számot vessen. Szakácsi, aki a darab jeleneteit drámaibbá sűrítette, monológját megrövidítette, már alkatilag is Villon figurája után kiált. Kisugárzásával elhiteti, hogy korlátok nélküli szabadságra született alkotóművész, hogy ott, helyben képes nagy verseket kigondolni, bűneit lírai formában megvallani, miattuk panasz nélkül vezekelni. Szembenézni sátáni önmagával, és a bölcselet hűvös rációjával felmérni jövőtlen jövőjét, szenvedélyességének féktelenségével megidézni múltjának kicsapongásait. Gyötrelemmel újraélni élete nagy szerelmét. Öniróniája metsző, befelé fordulása megrendítő. Villon és Szakácsi ezer arcát ismerjük meg a pillanatok váltakozásában, amint emlékei cikáznak. Gondolatai mintha ott születnének meg a színpadon. Akárcsak az előadás hangsúlyos momentumaiban megszólaló zene, amelyet Vukán György jegyez, mintha a villoni lélek pokoli bugyraiból törne föl, hogy aztán fájdalmas harmóniává „oldja az emlékezés”.
Szakácsi és Őze Áron rendezőként pergő, gondosan megkomponált, komikus mozzanatokból és tragikus önvizsgálatból, drámai kitörésekből és hirtelen beálló, katartikus szünetekből gyúrja össze az előadást, amelynek csúcspontjait egy-egy, fontos, összegző-atmoszférateremtő Villon-vers jelez az éterből elhangzó magnóhangról – Szakácsi hangján, míg ő Villonként ott gubbaszt a színpadon. Az elgyötört költő konzseniális megjelenítőjével viszont megítélésem szerint nem vetekedik a mostoha sorsát clown-álarc mögé rejtő, „bohóckodó” figura, aki egy hajszállal túlmegy a komédiázáson, s ez félrebillenti a kompozíció egyensúlyát. Persze fölöttébb nehéz egy ilyen bonyolult jellemképlet esetében – belülről – megítélni az arányokat. Valamennyit vissza kellene venni a túlmozgásból, mert anélkül is dinamikus az előadás. Annál is inkább, mert hamisítatlan villoni atmoszférát teremt a színpadon, amelyen mindegyre átsuhan a borús gondolat: „De hova lett a tavalyi hó?”
(Csengey Dénes: Cella. Rendező: Szakácsi Sándor–Őze Áron. Játssza: Szakácsi Sándor. Magyar Színház.)