A sárgarépa forradalma

„Szemlélni anélkül, hogy megértenénk: ez az éden. A pokol az a hely, ahol megértünk, túlságosan is megértünk…”
E. M. Cioran

Platón, „az európai filozófia atyja” (senkit sem mondanak viszont „az európai filozófia anyjának”: talán ez lehet az oka annak, hogy a bölcsesség szeretete igazából nemigen tud megszületni és lábra kapni féltekénken) tudvalevőleg ki akarta penderíteni ideális államából a művészeteket mint „a lélek alsóbb régióinak cinkosait”.
Az ideális állam valójában az ideális pokol fedőneve; megvalósításának tengernyi a munkása az anyátlan bölcsesség athéni atyamesterének korától mindmostanáig. A modern társadalom poklának számtalan a bugyra, ám kevés halandónak adatik meg, hogy ideális pokolban tengethesse napjait. Nekünk azonban, úgy rémlik, páratlan szerencsénk van; a visszájáról teljesülő Szózat korában élhetünk („Még jőni kell, még jőni fog / Egy rossz kor, mely után / Keserű átok öklendez / Százezrek ajakán”), s épp mostanában jutunk a negatív tökéletesség, az eszményi gyehenna legfenekére, országot, hatalmat, dicsőséget bitorló urainknak hála, akik emberemlékezet óta a „lélek legalsóbb régióiból” tekergőznek elő. Az általuk összetákolt pokoli rém-állam, mely ezernyi ártó-rontó, szíveket-elméket éjbe burkoló segédsátán bábáskodásával létezik, csak egy-egy csalóka pillanatig kecsegtet bennünket az elviselhetőség káprázatával – például olyankor, amikor sikerül eltakarítanunk a művészet közeléből az álladalom bűzös leheletét, szőrös mancsait, undok, nyálkás kocsányait (minél inkább „kivonul” valahonnét a politea, annál inkább jelen van).
Magyarán szólva: amit a dolog lényege és érdeme szerint „nemzeti művészetnek” mondhatunk, az minden időben és minden módon arra törekszik, hogy visszaszervesüljön a közösségbe, melyből ártó-rontó erők módszeresen kiirtották legtulajdonabb kultúráját, következésképp a törzsökös magyar népesség nagy része műveltségéből, hagyományaiból, „őstudásából” kiűzve, Toldi lovaként kénytelen tengődni a legszemetebb szeméten. A közösségi indíttatású és elkötelezettségű (mondhatjuk bízvást: szakrális) nemzeti művészetből sarkalatosan szükséges kipenderíteni az államot. Nem az államból, nem a platóni politeából kell tehát kipenderíteni a művészetet, hanem a művészetből az államot, kivált ezt az államot – közkeletű fordulattal: ezeket.
„A legfontosabb az, hogy az embereknek ne vegyük el a kedvét a passziójuktól, attól az igénytől, hogy szöget verjenek a falba, amelyre valamit fel akarnak akasztani” – mondotta volt Szőnyi István festőművész. Örvendetes és dicséretes, hogy honunkban sok helyen elevenen buzog még ez a passzió, s rendületlenül veregetik a szögeket a falba, hogy képeket akasszanak rájuk.
Körbepillantva a honi falakon, úgy látjuk, kerülközik még olyan festő, aki arra törekszik piktúrájában, hogy visszaszervesüljön az anyanyelvi közösségbe, melynek műveltségéből, hagyományaiból, „őstudásából” táplálkozik tehetsége és ihlete; kerülközik még olyan festő, akinek művészi fejlődésében elkövetkezik az a Szőnyi István-i „római pillanat”, amikor ráeszmél, hogy hiába élvezi az ottani látványt, mint festőt csak a hazai táj, az itthoni környezet, a magyar emberek érdeklik, csak ezek keltenek benne visszhangot, és csak ezekből a hazai motívumokból tud érdemleges munkát összehozni. Mert ezekkel eszmélése első pillanatától fogva összeforrt, eggyé vált velük, és önmagán keresztül ismerte meg legbensőbb lényegüket. A glóbusz bármely táján tárulnának is tekintetünk elé az ilyen festők képei, rögtön láthatná, akinek szem és szív adatott a látásra, hogy alkotójuk ízig-vérig magyar zamatú képírást művel: bennünk tehát, akik egymás között, itthon vagyunk, okvetlenül a „magyar” címszó alá tartozó képzeteket mozdít életre.
Az „őstudásból” táplálkozó alkotó teljesítménye nem szorul ajnározásra: ha jól végzi dolgát, ha magabiztosan halad egyre belsőbb körein és egyre mélyebbre, önmagán keresztül ismerve meg lét-tájaink láthatatlan erőit, nem kell dicsőítenünk. Óhajtásunk csupán ennyi: álljon ellen a nyakra-főre szereplés csábításának, hogy a művészet meghozhassa neki – és persze nekünk, mindnyájunknak –, miként Cézanne írta: „a kegyelem állapotát, amelyben az egyetemes érzet nemcsak a színekből, hanem mindenből sugárzik. Eljön a nap, amikor egyetlen sárgarépa, amelyet a művész ekként szemlél, forradalmat szíthat.” Mert bizony nagyon is meglehet: ha meg akarunk szabadulni a jelenkor poklától, ki kell robbantanunk a sárgarépa forradalmát. Mert bizony nagyon is meglehet: nyámnyilává idomított, nyúlszívűvé gyávult nációnk helyett a sárgarépa, a tök, a káposzta és az uborka fog egyszer csak megindulni…
Bár tengernyi hontársunk tengődik Toldi lovának abrakján, mi azért emelt fővel üzenjük országló urainknak: Ti, kik a kívánalmak évadjai szerint vedletek bőrt, meggyőződést, pártállást és bankszámlát, ne higgyétek, hogy egy egész nép kibújhat a bőréből. Megnyúzhattok ugyan bennünket, de a bőrünkből nem bújunk ki. Csak azért se, meg mert nem is lehet. Akár tetszik nektek, akár nem, a népből mindig bújnak elő egyre újabb alkotók, akik attól érzik jól magukat a bőrükben, hogy nem bújnak ki belőle, és hűek maradnak forrásaikhoz, a közösségben szétágazó gyökereikhez.
A festészet elméletéről szólva a kínai Tang Hou azt írta a XIV. század elején: „Festményt nézni olyan, mint szépasszonyt nézni. A szellemet hordozó »szél« és a bensőt külsőleg kifejező »csont« messze túl van a hús és a test egyes részeinek körén.” Tang Hou a festmény szemlélésének hat szabályát állapította meg: „elsőnek az életerő természetes ritmusát vegyük szemügyre, azután az ecsetvonások jelentését, majd a »csont« szabályosságát, a részek elrendezését, a színek alkalmazását és csak utolsónak a testi formák hasonlóságát”.
A tárlat – az állammal, ezek álladalmával átitatott mindennapok gyehennáján túli létezés aranykapuja – tárva-nyitva: bújjunk be hát rajta, és szemlélődjünk békességgel! Vesszünk bele a színek labirintusába, a „szél” és a „csont” villódzó játékaiba, szolgáltassuk ki magunkat a jelentéskeresés, a koherenciapróba érzéki kalandjának! Légkörünk gyengédsége érintkezzék szellemünk gyengédségével. A színek világa az a hely, ahol agyunk és a világegyetem találkozik.