Szombat estére kiderült, hogy mégsem csupán Németország rendezi a férfi kézilabda-világbajnokságot. A legészakibb versenyszínhely, Kiel ugyanis skandináv fennhatóság alá került; a több mint tízezer néző legalább fele dán, majdnem negyede pedig norvég zászlót lengetett. A látottak alapján azt a véleményt is felülvizsgálhattuk, hogy Dániában a sportág női változata népszerűbb a férfinál – már hogy lenne az, amikor a kieli őrület még elméletben is fokozhatatlan?
Azzal bátorítottuk magunkat, hogy ha addig nem is, a 2003-as zágrábi sokk óta tudjuk: a mecscsek nem a lelátón dőlnek el. Csakhogy a 10. percig úgy tűnt, a pályán meg kedvezőtlenebbek számunkra az erőviszonyok, mert
7-3-as hátrányba kerültünk. Skaliczky László ekkor időt kért, és jó embereket állított jó helyre. Puljezevics kapus, amint bejött, máris több labdát fogott, általunk rettegett kollégáját, Hvidtet viszont megbolondították Mocsai átlövései, úgyhogy cserét is kért.
Emellett azon is hüledeztünk, hogy félidőben már 13-11 ide, de nagyon nem élhettük bele magunkat e kedvező szituációba, mert az ellenfél 4-0-s rohammal fordított, és állandósította három-négy gólos előnyét.
Csakhogy következett minden idők legszilajabb magyar hajrája. Pontosabban a 2000-es olimpia női negyeddöntőjében sikerült mínusz négyről visszakapaszkodni az osztrákok ellen, de az inkább az esélyesség valóra váltása volt, a mostani viszont hatperces révület, kegyelmi állapot, minden ráció ellenében. Puljezevics hetest és ziccert hárított, és olyan helyzetben indította el Iváncsik Tamást, hogy az egy született magyar kapusban fel sem vetődik. A két Iváncsik mellett Császár is villogott, pedig neki két rontott büntető után kellett talpra állnia, de még a védőfalba becserélt Katzirz is úgy blokkolt, mintha az élete múlna rajta, Nagy László pedig szellemi vezérből végre előlépett igazi élharcossá, aki a zászlót viszi. Elsőre talán senki nem fogta fel, hogy a magyar válogatott az 54. perctől, 24-28-ról hat gólt vágott sorozatban, és végül még kaphatott is egyet, az is belefért a 30-29-es diadalba.
„Nem rossz, amikor idegenben tízezer néző síri csendben ül” – öszszegezte a történteket szokásos pikírt és találó stílusában Gál Gyula; a nap hőse, Nenad Puljezevics pedig hivatalosabb hangra váltott: „Minden világversenyen különleges az első mérkőzés, nekem ez duplán az volt. Óriási, hogy kétszer is talpra álltunk, de az egész semmit nem ér, ha nem verjük meg a norvégokat.” Illetve ez a meccs önmagában is felejthetetlen és elvehetetlen élmény volt, de a vb és a továbbiak tekintetében valóban csak „csomagban” értékelhető. A kötelező gratuláció és a mieink védekezésének méltatása után nem véletlenül jegyezte meg Ulrik Wilbek, a dánok mestere: „A lebonyolításból adódóan még nem dőlt el semmi. Ha a norvégok megverik a magyarokat, mi pedig a norvégokat, máris két ponttal mehetünk a középdöntőbe.”
Ezzel persze nekünk sem mondott újat, hiszen a csoport negyedik tagját, Angolát valóban kihagyhattuk a kalkulációból. Az afrikaiak előbb a norvégoktól 41-13-as, majd a dánoktól 39-20-as verést kaptak, úgyhogy tegnap azzal a reménnyel kezdtünk Norvégia ellen: már vasárnap estére oda juthatunk, ahová szombat délután még csak álmodtuk magunkat.
És ehhez elegendőnek tűnt hozni a papírformát. Mert míg a dánok tagadhatatlanul erősebbnek látszottak, addig a norvégok ellen az idő előrehaladtával egyre izmosodott a meggyőződésünk: most nem rendkívüli, hanem csupán jó, összeszedett, fegyelmezett játékkal nyerni lehet. Hát még azután, hogy a 17. percben a vendégek ásza, Lund piros lapot kapott, mert letarolta a betörő Nagy Lászlót. Hiába, ha ő istenigazából megindul, képtelenség hétköznapi módon megállítani. De a többieken is érződött a „most vagy soha” hangulata, és mivel a skandinávok alapállásból nem kérnek és nem adnak kegyelmet, kemény kézitusa dúlt. Színt és egyéni bravúrt viszont jóval többet hoztak a magyarok, és mert a félidő közepétől Puljezevics is kellően felpörgette magát, nőttön-nőtt a különbség. Egészen 12-8-ig, de a szünetbéli 15-12 is igen sokat ígért.
A folytatásban együttesünk előbb teljes kétségbeesésbe és tanácstalanságba kergette az északiakat (22-15) – Puljezevics valószínűleg egy életre megutáltatta a kézilabdát az önmagával amúgy roppant elégedett Kjellinggel –, aztán picit felhozta őket (22-19), de nagy baj már nem következhetett. Nagy vigasság annál inkább, hiszen a 25-22-es győzelemmel válogatottunk csoportelső lett, és két pontot visz magával Mannheimbe, a középdöntőbe. Ilyés Ferenc kapott ugyan egy felesleges piros lapot, de Angola ellen „levezekelheti”, más tétje úgysincs a meccsnek.
„Derekasan végigharcoltuk a mérkőzést, minden pillanatban volt tartása a csapatunknak, és ez a tartás hátulról építkezett” – értékelt Skaliczky László, és szavaihoz csak annyi fűzhető hozzá: az építkezés a felső ágon folytatódhat a legjobb tizenkettő között, ki tudja, milyen magasságig.
origo.hu
Péntek 13 kvíz - Igazi horror ezt hibátlanul megcsinálni!
