A szocialisták a kollektív vezetőségi döntések, határozatok szintjén is lándzsát törtek a parlamenten kívüli eszközök maximális alkalmazása mellett a polgári kabinettel szemben. Akkor még nem vélték ördögtől valónak az előre hozott választások felvetését sem, a kormány esetleges megbuktatását a parlamentáris demokratikus berendezkedés velejárójának tartották.
Furcsa és elfogadhatatlan tehát a jelenlegi kormányzati alkotmányértelmező felfogás. Nem lehet azonban egy szájból hideget és meleget fújni, márpedig a baloldal éppen ezzel próbálkozik. Ha más van kormányon, minden eszköz és akció megengedett, ha viszont ők vannak hatalmon, ideiglenesen szögre akasztanák a demokratikus szabadságjogokat, s a kijárási tilalommal majdnem ekvivalens drákói szigorúságú rendőrállami tilalmat vezetnének be a lakosság rovására. Ezt hívják politikai skizofréniának, ami európai polgári demokráciákban elképzelhetetlen.
„Utcai politizálás a parlament helyett” – olvashatjuk az egyik napilap, a Népszava címlapján a többhasábos vezető anyagot. Szinte biztosak lehetnénk benne, hogy az alant következő terjedelmes cikk ízekre szedi az ellenzéki politizálás demokráciaellenes felhangjait s mesterkedéseit. Aztán beleolvasunk a cikkbe, s meglepetés érheti az olvasót, mert nem csalás, nem ámítás, lelkesen üdvözli a baloldali–liberális orgánum a merész elképzeléseket. Ám mielőtt súlyos tévedésbe esnénk, rátéved tekintetünk a dátumra: 1999. január 11. Igen, az Orbán-kormány idején az ellenzék utcai politizálást tervbe vevő elszánásai még a legmesszebbmenő empátiára számíthattak a sajtóban. Igaz, akkor azt a két ellenzéki pártot, amelynek minden rezdülését megértő szimpátiával lesték, Magyar Szocialista Pártnak és Szabad Demokraták Szövetségének hívták. Kovács László, az MSZP elnöke és országgyűlési frakcióvezetője úgy nyilatkozott a valamikori szociáldemokrata lapnak: ellentétben egyes jobboldali politikusok nyilatkozataival (?) a parlamenten kívüli eszközök nem jelentenek alkotmányon, illetve törvényen kívüli eszközöket. A lényeg az, hogy a választókkal megértessék, milyen értékrendet képviselnek, illetve milyen alternatívát tudnak felmutatni. Bátran elmerenghetünk egy percre, milyen fölhördülés fogadná, ha a mai ellenzék vállalná ily büszkén mindenfajta utcai akció nemhogy támogatását, hanem egyenesen megszervezését. Mint ahogy ahhoz sem kell különösebb politikai jóstehetség: a Magyar Nemzet hasonló címoldalára is annyi aggódó politológust hívnának be rögtön egyes televíziós csatornák, hogy be sem férnének a stúdióba. Amúgy a történeti hűség kedvéért jegyezzük le: a szocialisták nemes haragját nem a lakosságot ért atrocitások, netán képviselőik vegzálása váltotta ki. Azt a bizonyos edényt az borította ki csupán, hogy a kormánypártok a háromheti plenáris parlamenti munkarend mellett döntöttek.
Érdekes egybeesés, hogy az MSZP vezetősége a választási ciklusnak éppen abban az időszakában gerjesztette rá magát teljes mellszélességgel a parlamenten kívüli politizálásra, amiben mostanában járunk. A látszat viszont csalhat, ugyanis nem hoszszas hezitálás után durálták neki magukat, hanem kezdettől fogva nehezen viselték el, hogy nem őket segítette a választói akarat kormányra. Végeredményben még udvariassági köröket sem tettek, hanem a polgári kormány beiktatását követően azonnal megindult a panaszáradat amiatt, hogy a kormány merészel kormányozni. Kovács László már júliusban bejelentette, hogy a Fidesz arroganciája miatt nem konstruktív, hanem felelős ellenzékiek lesznek. Ezzel azt üzenték virágnyelven elkeseredett övéiknek, ne csüggedjenek, a felelős jelző már megvan, innen már rövidebb az út az áhított jelzett szóig, a kormányig. Ezt erősítette pár napon belül az a hír, hogy árnyékkormányt állítanak fel a szocialisták. Nem véletlen, hogy a már citált Népszavában csakhamar Két kormány a parlamentben? talányos címmel jelent meg méretes cikk. Folyamatosan egymást érték a borúlátóbbnál borúlátóbb baloldali helyzetelemzések. Hámori Csaba prominens Kádár-rendszerbeli MSZP-s politikus úgy látta, százötven nap alatt mintha a két világháború közti Magyarország politikai stílusa elevenedett volna fel. Krausz Tamás szerint az igazi veszély a rasszizmus újjáéledése és a szélsőjobb szalonképessé tétele. Az egész utódpárti vezérkar egyetértett abban, hogy tisztogatások folynak az államigazgatásban, zajlik a gazdasági zsákmányszerzés, viharsebességgel áramlik ki a működő tőke az országból, s arat a politikai bizonytalanság. Mondanunk sem kell, bizonyítékokkal nem tartották szükségesnek ezt alátámasztani. Mindez viszont arra inspirálta az MSZP vezetését, hogy deklarálja: készen kell állniuk a hatalomváltásra. Iméntieket főként Szekeres Imre hangszerelésében adták elő, azt viszont már Kovács László nyilatkoztatta ki, hogy olyan eredményt kell elérniük az őszi önkormányzati választásokon, amivel megállíthatják (!) a kormányt, mert választási ígéreteivel ellentétben nem viselik gondját a társadalom széles rétegeinek.
Persze, lehetne erre megbocsátóan azt mondani, minden kezdet nehéz, pláne egy kizárólagos hatalomra szakosodott csalódott politikai erőnek a nem várt ellenzéki szerepkörrel való megbarátkozás. A helyzet ezzel szemben az – s erre talán sokan már kevésbé emlékeznek a honi tömegtájékoztatás szelektív féloldalassága miatt –, hogy az MSZP az egész négyéves ciklus alatt nem szűnt meg latolgatni a kormányra kerülés különböző módozatait. Időről időre felvetették az előre hozott választások lehetőségét, s végigkísérte verbális megnyilatkozásaikat a parlamenten kívüli arzenál bevetése is. Ez utóbbi lehetőséget sohasem definiálták pontosan, ám a társadalom felé azt kommunikálták: az ellenzék a helyén van, s csak rajtunk, főként rajtatok áll, mikor foglaljuk el a nekünk örökletesen járó méltó pozíciót a kormányrúd mellett. Merthogy a hazai baloldalnak nevezett konglomerátum természetes helye saját felfogása szerint csakis a hatalomban van. Ezért nem tartják abszurdnak, hogy olyasmit kifogásolnak a politikai ellenoldalban, amit ők magától értetődő módon elkövetnek. Ennek megfelelően etikai kódexükben jogszerű, hogy az Orbán-kormány alatt minden követ megmozgattak a kabinet megbuktatásáért, míg a jelenlegi kormányzati ciklusban a legelemibb ellenzéki jogosítványokat is antidemokratikus hatalmi törekvésekként könyvelnék el – s tiltanák be.
A lehető legtermészetesebb módon beszéltek és készítettek előterjesztéseket a koalíciós Fidesz-kormánnyal szembeni radikális fellépésről a legkülönbözőbb tagozatok, munkacsoportok, politikusok. Horn Gyula volt miniszterelnök novemberben egy lapinterjúban mint reális lehetőséggel számolt az utcai tüntetésekkel. Úgy fogalmazott: ha az emberek az utcára mennek, attól még nem fordul föl az ország, „de ki tudja, milyen következményekkel járnak majd a megmozdulások”. Arra a kérdésre, részt venne-e utcai tüntetésen, azt a választ adta, nem tudja, a demokratikus chartafelvonulásokon ott volt pártelnökként is. Nos, a kormány „tekintélyuralmi” intézkedéseinek párthivatalos reakciói nem is várattak sokat magukra. Még novemberben egyfajta láthatatlan stratégiát dolgozott ki az utódpárt, amelyben az élesen konfrontálódó ellenzéki magatartás mellett tette le a garast. Parlamenten kívüli akciókat, a szakszervezetekkel való összefogást és utcai tiltakozást szorgalmaztak. A pártvezetők nem cáfolták az új stratégiát, s feltették a kérdést: vajon milyen magatartást képviselhet egy párt, ha nincs társadalmi elégedetlenség, amelynek élére állhat? Vagyis ha nincs, majd csinálunk – gondolhatták az exkádárista pártvezérek. Sándor László MSZOSZ-elnök és MSZP-s országgyűlési képviselő mindenesetre még nyáron kimondta azt, amit mások csak szőrmentén fogalmaztak meg: ezt a kormányt csak parlamentáris eszközökkel nem lehet megállítani. 1999 elején aztán újabb lendületet vett a szocialista offenzíva. A Tóbiás József országgyűlési képviselő által vezetett munkacsoport vitaanyaga leszögezte: egyetlen stratégiai cél lebeghet a szemük előtt: leváltani a kormányt, lerövidíteni a négyéves ciklust, s a tűrés helyett alternatívát kell felmutatniuk. Tóbiásék szerint a kormányról diktatórikus képet kell kialakítani, az MSZP-ről pedig azt, hogy a céltudatos ellenállás központja. A pártvezetés persze nem határolódott el a szélsőséges elképzelésektől. Kovács László úgy reflektált, készen kell állniuk egy előre hozott erőpróbára is, s a dokumentum csupán egy antidemokratikus kormányzati politikával szembeni ellenszert keres. Természetes, hogy a tervezet a kormány leváltását tűzi ki célul. Kiss Péter ügyvezető alelnök is úgy vélekedett, megtévesztő és félrevezető minden olyan beállítás, amely csak a parlamenti politizálást tartja alkotmányosnak. S valóban, az országos elnökség is úgy döntött, a parlamenten kívüli politikára nagyobb hangsúlyt fektet. Kovács László úgy igyekezett tréfás-fenyegetően megnyugtatni a közvéleményt: nem a Téli Palota ostromára gondolnak, csupán kezdeményező magatartásra. Akkor még ő és pártja is azon az állásponton volt, hogy az ellenzéknek természetes törekvése a kormány leváltása. Gál Zoltán ezt azzal fejelte meg: azt kell üzenni a társadalomnak, hogy a párt kész a kormányzásra. Molnár Gyula alelnök továbbment: ő üdvösnek tartotta volna a polgári engedetlenségi mozgalmak szervezését is. Szanyi Tibor egy másik radikális vitairatban annak kimondását követelte, hogy a szocialista párt bármikor, bármilyen körülmények között kész átvenni az ország irányítását, vagyis a kormányt meg kell dönteni. Akkor még nem számított életveszélyes, fatwával sújtott bűnnek, ha valaki előre hozott választást emleget. Pedig sokan pedzegették, például Földes György országos választmányi elnök vagy Kovács László, hogy jót tenne, ha a kormány nem töltené ki a négy évet.
Az MSZP hitet tett amellett, hogy meg fogja akadályozni a kormány minden olyan lépését, amely érdekeit sérti. Ország(rész)-gyűléseket hirdettek, növelték a lakossági fórumok számát, s demonstrációkat szerveztek többek között a sajtószabadság védelmében. Ebbe a sorba illeszkedik a több ízben meghirdetett úgynevezett párbeszéd napja, amikor például 1999 novemberében százhúsz helyen invitálták a fővárosban utcai kitelepüléseken beszélgetésre a járókelőket vezető politikusaik. Az MSZP házhoz megy – volt egy másik akciójuknak a címe. Úgy is lett, alkalmanként több száz családhoz látogattak el a pártfunkcionáriusok egy kis elbeszélgetésre. Ingyenes zöldszámon voltak hívhatók a pártvezetők, ingyenes lakossági jogsegély- és ügyfélszolgálatokat rendszeresítettek. Még a miniszterelnök-jelölt személyére is várták a tippeket a lakosságtól a holdudvarsajtóban közzétett hirdetéseikben. Ezzel párhuzamosan minden olyan kormányzati kezdeményezést, amely az állampolgárokkal való kapcsolattartást célozta volna, hatalmi megfélemlítésnek és klientúraépítésnek kiáltottak ki. Korrupciónak minősítették, ha valaki bármilyen ügyben információért vagy támogatásért a polgári kormányhoz fordult. Ezekben a vádaskodásokban élen járt a velük egységfrontba tömörülő SZDSZ is. Igen, az MSZP házhoz ment – egész oldalas hirdetések formájában is megvalósult az a terv, amit Földes György úgy tűzött ki: a parlamenten kívül is erőt fogunk felmutatni. Az árnyékkormány napirenden tartásával, az alternatív költségvetés kidolgozásával, a polgári kormányprogram lényeges pozitív elemeit lekoppintó népszavazási kezdeményezéssel és a legkülönbözőbb akciókkal sikerült azt a benyomást kelteni a lakosságban, hogy van egy másik költségvetés, van egy másik kormány, van egy másik hatalom, amely nagyobb erőt tud felmutatni, mint a legitim kormány. Végeredményben ők keltették azt a hatást, hogy van két Magyarország, s aki a velük ellenkező oldalhoz tartozik, nem számíthat kíméletre.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
