Az engedetlen konzervatívok

Ha egyetlen pillantást vetünk a Kommentár közéleti és kulturális folyóirat szerzőinek születési dátumaira, beláthatjuk, van jövője a több évtizedes tetszhalott állapotából felébredt, intézményi hátrányát, a „haladó” erők szellemi hegemóniáját a rendszerváltozás után fontolva araszolva leküzdeni igyekvő magyar konzervativizmusnak. A bő egy éve létező orgánum (főszerkesztő: Ablonczy Balázs) 2006. évi utolsó száma e politikai-filozófiai irányzat sokszínűségének, nyitottságának ékes bizonyítéka.
Egy magára valamit adó szellemi közösség a látókörébe fogja az ország, a nemzet határain túli világot is, így a Kommentár foglalkozik például Eric Voegelin politikai filozófiájával (G. Fodor Gábor) és az Independent Review amerikai folyóirattal (Mike Károly). De a legfontosabb írás a magyar múlt felé fordul: Békés Márton A reformkonzervativizmus lehetőségei című dolgozata a reformkort megidézve áthallásokkal szól haladás és hagyomány örökös küzdelméről, a konzervativizmus időérzékéről. Most, amikor a „vizionárius változtatás” politikájának rabjai egy országot próbálnak átformálni, s a haladás vagy maradás dichotómiájával jelölnék ki a „progresszív” kormányoldal és „ókonzervatív” ellenzéke pozícióját, nem igényel hosszas magyarázatot a reformkonzervatív aprómunka aktualitása. „A reformkonzervatívok (…) sem nem maradnak, de nem is rohannak, hanem javítanak” – írja Békés Márton. Majd: „A reformkonzervatív fellépés helye és ideje jó érzékkel kiválasztható, de ennek elmulasztása súlyos következményekkel járhat…” Békést olvasva és a mai „reformkor” történéseit látva úgy érezhetjük, politikusainknak érdemes volna időt szakítani a Széchenyi vagy Dessewffy Aurél gondolataiban való elmélyedésre.
A Kommentár hangsúlyosan foglalkozik az őszi politikai válsággal, rávilágítva, az milyen, a fentiektől eltérő természetű dilemmát jelent a konzervatívoknak. Egedy Gergely (Gondolatok a politikai engedelmességről) nem hagy kétséget afelől, hogy a Magyarországon kibontakozó legitimációs válság képviseleti demokráciánk jelenlegi rendszerében kezelhetetlen. A kormányzat bizalomvesztése teljes autoritásvesztéssel járt együtt. A konzervatív felfogás hagyományosan idegenkedik a radikalizmus eszközeitől, állapítja meg Egedy Gergely, ám a dogmatikus gondolkodást elvetve minden időben kész alkalmazkodni a „nemszeretem” helyzetekhez. A szerző azt sugallja, hogy a mai belpolitikai helyzetre nem aggatható a „normális” jelző, s így szerinte Henry David Thoreau útmutatását követve – elvileg – megnyílhat az út a polgári engedetlenség határáig eljutó (szigorúan erőszakmentes!) megmozdulások előtt a képviseleti többséget választásokon megszerző hatalommal szemben. A „forradalmi” hangulatot némiképp lehűti Pesti Sándor [A magyar demokrácia válsága (?)], aki az őszi eseményekben Egelynek ellentmondva a legkevésbé sem az alkotmányos rend krízisét látja. Problémásnak tartja, ha a kormányt illegitimnek nevezik, ám kemény szavakkal ítéli el trágársága miatt is az őszödi beszédet és az október 23-i brutális rendőri fellépést, s az államfőhöz hasonlóan hajlik morális válságként szemlélni a kialakult helyzetet. Pesti nem zárja ki, hogy tavasszal még nagyobb erővel lángol föl a tiltakozás.
A Kommentár legfrissebb számában olvasható még méltó búcsú Bence Györgytől (Horkay-Hörcher Ferenc), interjú a Kádár Jánosról könyvet író Roger Gough brit történésszel és vitriolos kritika Koltay Gábor Horthy-filmjéről (Varga Bálint). Utóbbi rövid írás azt is az eszünkbe juttatja, hogy jobboldaliság és konzervativizmus közé bajosan lehet egyenlőségjelet tenni.
(Kommentár 2006/6.)