Kilencszázhatvannyolcban, amikor megszületett és hamvába halt egy újabb világ a lehetségesek közül, furcsálkodva néztünk a naplót vezető lányokra mi, fiatal fiúk. A napló: önvezetett emlékkönyv, így gondoltuk, legföljebb nem védi kicsiny lakat, elvileg szabadon lapozható. Bizony-bizony, a huszadik század fiai azt gondolták a naplóról a huszadik század vége felé, hogy a tizenkilencedik századból felejtették itt, hogy a romantika rezervátuma, s ha polcra tesszük, akkor a pöttyös lányregények mellé való. Meglehet, azok a naplók oda is voltak valók a maguk bumfordi, tanult kanyarintottságú betűivel s közbeékelt rajzocskáival. Fel sem merült bennünk, hogy közük lehet Füst Milán, Szentkuthy Miklós avagy Voltaire bornál is testesebb naplóihoz. A magáncélú naplót e mélylélektani monstrumok ellenére is férfiatlan és elavult műfajnak tekintettük, akárcsak a szerenádot és a szerelmi vallomást.
Most 2007 van, ez már a huszonegyedik század, és mi, akik valamikor 1968-ban valamit gondoltunk, már nem vagyunk épp fiatal fiúk. Gondoljuk hát újra, mert itt a blog. A szöveg ismét támad – az írások szerint. Ez új fejlemény. A huszadik század a vizualizációról szólt. És a Gutenberg-galaxis halálára vonatkozó spekulációkról. A némafilm, a hangosfilm, majd az új kultikus ikonként megjelenő televízió megállíthatatlanul falta a betűt. Észrevétlenül épült ki körülöttünk egyfajta neoanalfabéta kultúra, melyben csak a kép számít – és a jóképűek, persze. A folyamat még a külföldi filmek alatti képaláírásnak sem adott esélyt, a betű a külföldi filmek alól is eltűnt, így lettek play back sztárok a nagy külföldi színészek, saját hang híján. Olybá tűnt, hogy semmiféle reális ellenerő, kontrapunkt, antitézis nem tudja feltartóztatni a folyamatot, mígnem egy nap a számítógép által az ember kezébe került a nyomtatott minőségű betű. Bekövetkezett az írásosság prométheuszi fordulata. S míg az értelmiségiek tovább lamentáltak a szöveg elvesztése fölött, addig az agonizáló Gutenberg-galaxis helyébe megszületett egy egész galaxishalmaz. A poszttelevizionárius technika már most is több szöveget mozgat, mint amennyi könyv megjelent a Gutenberg-biblia óta. Nemcsak az eddig már megírt könyvek és sajtótermékek kerülnek fel az internetre – mindenki ír. A régi vágású irodalmi rovatvezetők rémálma volt a sok költő. Fogták a fejüket már eddig is, hogy mennyi az önjelölt zseni, mennyi az amatőr. Mindez semmi ahhoz képest, ami ma megy.
A nyomtatott betű mint a kézírásnak visszavonhatatlan tekintélyt kölcsönző orákulum, a kézírást a személyesség esetleges nyomorából kiszabadító hatalmi eszköz immár visszavonhatatlanul közérdekű. Hol vagyunk attól, amikor egy stencilgépet lefoglalhattak? A nyomtatástekintély közbirtoklása az önrendelkezést majdhogynem végteleníti, a szellemi térben bárki bármekkora lehet. S ami már a valóságshow-kba önmegmutatkozás végett tóduló tízezrek nyomán is sejthető, az a milliószám íródó blogok nyomán még egyértelműbb: a senkik valakik akarnak lenni, és valakik is. Nem fogadják el, hogy ők senkik. Nem fogadják el, hogy az, ami velük történik, csak azért alsóbbrendű út, mert épp nem megy rajta egy állami Mercedes, vagy nem nézi filmnek egy hollywoodi filmrendező.
A műfaj – a magánnapló –, mely valamikor, nem is oly rég a pöttyös lányregények mellett lakott, a romantika préselt szövegvirágaként most elektronizált, a lehető legkorszerűbb. Immár semmi nőies nincs benne – kedves naplóm –, blogot vezetni nemhogy ciki, éppenséggel menő.
Más kérdés, hogy ezek a blogok kihez jutnak el. Hogy a blog bang hol és mekkorát robban, s definitíve mi az új világegyetem térideje. Merthogy a nagy álom nem a mindenki egyért s egy mindenkiért, hanem az egy mindenkihez. Technikailag adott a lehetőség, hogy egy blogger mindenkivel, az egész emberiséggel, avagy pontosítsunk: az emberiség informatikailag aktív részével megossza magamagát. Igen ám, csakhogy a pár népszerű és olvasott blog mellett milliószám vegetálnak a páriák, a nem látogatottak, a nem szívesen látott vendégek, elménk ugyanis még változatlanul humán és nem divinalizált. Hiába kering millió sors az interneten, attól még saját befogadókészségünk nem lett tágabb. Hiába van tele halottal a gyászrovat, könnyet csak a szeretet lakmuszpapírja tud szemünkbe szűrni. Addig, amíg saját agyunk nem válik képessé a párhuzamos adatfeldolgozásra, vagyis addig, amíg de facto nem istenülünk meg, az átlagember az internet ellenére is a magány foglya marad. Megoszthatja ugyan magát az egyetemességgel, de csak a csekély rész lesz kíváncsi rá.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
