Bush meg a papája

Mérföldkő az iraki demokráciához vezető úton – így üdvözölte az amerikai elnök, míg az Európai Unióhoz tartozó országok nagy többsége elítélte Szaddám Huszein volt iraki diktátor kivégzését. Most akkor jó vagy nem jó Szaddám felakasztása? Ekkora médianyilvánosságot nem kapott ítélet-végrehajtás a közelmúltban, ezért kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a halálbüntetés-pártiak és az azt ellenzők újra felsorakozzanak véget nem érő vitájuk folytatásához.
Magyarország is elítélte a bagdadi kivégzést, ám mint a külügyi szóvivő nyomban hozzáfűzte, ha valaki, hát Szaddám rászolgált kiszabott büntetésére. Ezzel a megfogalmazással az a baj, hogy a diktátort nem lehet életben hagyni és megölni egyszerre. Tudjuk, a nemzetközi kötelezettségvállalások miatt a mondat első fele a külföldnek szólt, míg a másodikat inkább hazai fogyasztásra szánták. Eközben a világ másik felén Magyarország egyik fő szövetségese, az Egyesült Államok elnöke épp a másik oldalára fordult, nem akarták zavarni ilyen apróságok bejelentésével. „Jobb lett a világ Szaddám nélkül” – később George W. Bush a kivégzés keltette benyomását ezzel a megszokott szófordulattal minősítette a texasi Crawfordban található ranchán. Valóban komolyan gondolja-e ezt a kijelentését az amerikai elnök, aki egyébként a halálos ítéletek végrehajtásának következetes híve?!
Európában ettől kicsit eltérő a helyzet: a vezető politikusok egymást szorították le a képernyőkről, hogy szinte mind elítélje a halálbüntetést. Tony Blair brit miniszterelnök után jött Romano Prodi olasz kormányfő, aki meg is toldotta mondandóját: Itália világméretű kampányt indít az ENSZ-ben a halálbüntetés betiltása ellen. Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter, esélyes jobboldali elnökjelölt, a kormánypárt vezetője nyilatkozatot tett közzé, amelyben végzetes hibának minősíti a kivégzést.
A L’Osservatore Romano vatikáni lap rosszallóan szólt arról, hogy „látványossággá züllesztették a bagdadi exdiktátor kivégzését” az internetre felkerült képekkel. Egyedül a kicsiny Lettország szóvivője nevezte igazságosnak a halálbüntetést. Riga hivatalosan csak 1999-ben törölte el a halálbüntetést, és azóta is fenntartja magának a jogot, hogy rendkívüli esetekben újra bevezesse ezt a büntetési módot. Az észak-afrikai Líbiában háromnapos gyászt rendeltek el a volt iraki vezetőre emlékezve.
Az ENSZ New York-i székhelyén az első munkanapját megkezdő dél-koreai Ban Kimun főtitkár is kétértelműen fogalmazott, amikor újságírók faggatták a kérdésről: „Az ENSZ véleménye nem változott, a világszervezet ellenzi a halálos ítéletet, akár háborús vagy emberiség elleni bűnök, esetleg népirtás miatt szabták ki – mondta. A frissen hivatalba lépett diplomata azonban rögtön hozzáfűzte: – Meg kell hagyni a tagállamok jogát arra, hogy e téren meghozzák saját törvényeiket.”
Mintegy 140 országban tiltják a kivégzéseket a nemzetközi szervezet több mint 200 tagállama közül, vagy szüneteltetik végrehajtásukat. Ám az abolicionista államok zömében nem népszavazással döntöttek a halálbüntetés eltörléséről. Mint Magyarországon is, a parlament határozott arról, hogy az állam nem hajt végre több ilyen büntetést, és a kérdés nem bocsátható népszavazásra. Irak azokhoz az országokhoz tartozik, amelyek gyakorolják ezt a végleges ítélkezési módot. Az előző rendszer számtalan bűnesete, a jelenlegi polgárháborús helyzet miatt van szükség a fenntartására – legalábbis ezzel indokolják a bagdadi illetékesek. Érdekesség, hogy az államelnök, a kurd Talabani eközben abolicionista, és különféle jogi furfangokat kellett kitalálni ahhoz, hogy ne szerepeljen aláírása például Szaddám halálos ítéletén. Az ítélet végrehajtásában a mekkai zarándoklat időpontja sem zavarta az iraki kormányt, ugyanis még a Szaddám idejéből származó törvény tiltja az elítélt kivégzését vallási ünnepek idején. Gyorsan beszerezték egy síita vallási elöljárótól a kivételes engedélyt.
A halálbüntetés nemzetközi eltörlését legállhatatosabban követelők is elismerik, hogy Szaddám Huszein borzalmas bűnöket követett el, elsősorban saját népe ellen. A bűnlistáján nem 148 halott szerepel, amelyért felakasztották, hanem jó pár százezerrel több. Így érthető a kurdok és a síiták gyűlölete, hiszen majd minden családban van áldozata az exdiktátor korszakának. Még örömük is érthető. Sokan felvetik azonban, hogy miért volt ez a nagy sietség az ítélet végrehajtásával, hiszen napirenden szerepelt még a kurdok ellen viselt, 180 ezer halottat követelő hadművelete, hogy a síita lázadás leveréséről, az Iránnal vívott háborúról vagy Kuvait elfoglalásáról ne is beszéljünk. Ezek során talán felmerülhetett volna a Nyugat mérhetetlen felelőssége abban, hogy Szaddám Huszein rendszere majd egy negyed századig uralta Irakot: a gazdasági támogatások, katonai eszközök juttatása és „a perzsa forradalom” feltartóztatása érdekében kifejtett politikai öszszejátszás is. Ha mindegyik pert lefolytatták volna, akkor talán megéreztük volna Szaddám bűneinek nyomasztó súlyát.
Ám az iraki kormányzatnak sürgős volt, hogy „elfelejtse” Szaddámot. Nem adtak neki lehetőséget arra sem, hogy fegyverrel végezzék ki, ugyanis a kötél általi halál nem illik a mártírszerephez, amelyre vágyódott Huszein. Ám tervét valószínűleg így sem tudta megsemmisíteni az iraki kabinet, a szunnita népesség körében hatni fog az önfeláldozó hősről kialakuló kép.
Miért nem lehetett – akár az ítélet meghagyásával is – életfogytig tartóan jól őrzött börtönbe zárni a mészárost? Az abolicionistáknak igazuk lehet abban, hogy egy közönséges gyilkosság esetében a halálos ítélet és az életfogytig tartó börtönbüntetés között elrettentő erőben nincs jelentős különbség. Itt azonban más a helyzet: az iraki kormánynak legalább két fő oka volt sietségre: egyrészt Huszein élve mindig veszélyes. Puszta létével reményt ad a szunnita lázadóknak, hogy folytassák harcukat a megszálló amerikaiak és a síiták ellen. Cesare Beccaria, a XVIII. századi felvilágosult milánói gondolkodó, az abolíció korai szószólója két esetet említ, amikor szükségesnek látja egy ember kivégzését: ezek közül az egyik, hogy „az illetőnek még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak, és olyan hatalommal bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek”. Képzeljük el, mi lett volna Irakban, ha egyszer, akár 5–10 év múlva, valahogy szabadlábra kerül Szaddám! A mostaninál is nagyobb vérfürdőt rendez Bagdad utcáin. Másrészt ott vannak a síita tömegek, amelyek már három éve Szaddám fejét követelték, félő, hogy bosszúszomjukat csak ideig-óráig tudja enyhíteni a tirannus rituális kivégzése. Van még egy kézenfekvő dolog, amely Szaddám kivégzése mellett szólt: ne beszéljen 24 éves uralmáról, hogy ki milyen szerepet játszott benne, amiről csak ő tudna beszámolni.
Jól láthattuk és hallhattuk a kivégzésről készült videotelefon-felvételen, amikor a hóhérok skandálva dicsőítették Muktada asz-Szadr síita hitszónokot, Szaddámot pedig gyalázták. A legfrissebb hírek szerint maga Muktada asz-Szadr is jelen volt a csuklyás kivégzők között. A jelenleg a síita ellenállás központi figurájának tartott Muktada apja az egyik legtekintélyesebb síita vallási elöljáró volt, az ajatollah szinte az egész családjával együtt Szaddám börtönében pusztult el. Nem kérdés, hogy kik voltak a hóhérok. Csak a jelen lévő ügyész határozott felszólítására, hogy felfüggeszti az ítélet végrehajtását, csendesedtek el kicsit az ítélet-végrehajtók.
Nemcsak a kivégzési eljárással volt gond, hanem a tárgyalással is. Szaddám három ügyvédjét érte halálos merénylet. A kormány a háttérből beleavatkozott a per menetébe. Mégis csak szánalmas bohózatra hasonlított a bíróság működése, amitől annyira tartottak a világ jogtudósai.
A bosszú gyanúja amerikai részről is felmerül, ugyanis 1993-ban az iraki titkosszolgálat megpróbálta likvidálni a Kuvaitban látogatást tett idősebb George Bush elnököt. Az amerikai titkosszolgálatoknak csak pillanatai voltak az elnöki konvoj útján elrejtett bombák hatástalanítására. Amikor 2002 őszén a fiatalabb Bush a védelmi tanácsban hevesen arról vitázott, hogy az Egyesült Államoknak miért kell megtámadnia Irakot, utolsó érvként állítólag így fakadt ki: „De hát ez a fickó meg akarta ölni a papámat!” Igencsak tetten érhető a személyes bosszúvágy. Mit számít, hogy az út, „amely jelentős állomáshoz érkezett”, háromezer amerikai katona és sok százezer iraki polgári lakos életén át vezetett, és a végén még fel sem ébresztették édes álmából az Egyesült Államok elnökét.