Civilizációs szakadék

Hol válság van, ott válság van. Az egyszerre gazdasági, morális, bizalmi, tehát politikai krízis az a súlyos poggyász, amit a magyar közélet a váratlan megrázkódtatásokat hozó 2006-os esztendőből az új évre is magával cipel. Ahhoz, hogy érvényes mondatokat fogalmazzunk arról, mi várhat ránk 2007-ben, először a tavalyi történések jelentőségét, összefüggéseit kell tisztán látnunk. A legfontosabb kérdésre így sem adhatunk biztos választ, bár sejtéseink, vágyaink és érdekeink könnyen kimondatnák velünk a „helyes” feleletet: a régóta nem látott mértékű jövedelemelvonást követi-e társadalmi robbanás?
Mint tudjuk, 2006 mindkét választása újdonsággal szolgált. Áprilisban először fordult elő, hogy egy kormány a helyén maradhatott. De utoljára a rendkívüli 1990-es esztendőben éltünk meg olyan gyors és drámai bizalomvesztést is, amit a győztes kormányfő és a koalíciós pártok elszenvedtek. Konszolidált körülmények között, váratlan külső fejlemények híján példa nélküli, hogy a tavaszi nyertes olyan katasztrofális vereséget, a (másodszor is) vesztes pedig olyan földcsuszamlásszerű országos diadalt arasson, mint amit október elsején láthattunk az önkormányzati választásokon. A könnyű átmenet illúziójának szertefoszlása részben elkerülhetetlen volt, s magyarázatot ad a pár hónap alatt bekövetkező politikai klímaváltozásra ’90-ben, most azonban nem rendszerváltoztató időket élünk, de nincs gazdasági világválság, globális tőzsdekrach sem, ami ilyen hektikus belpolitikai mozgásokat, utcai zűrzavart okozhatna. A történtekre az egyetlen magyarázat, hogy Magyarországon a demokratikus rendszer működése kórosan eltér a normálistól, az elvárhatótól, a jövedelemszivattyú újbóli beindítása pedig a rendszerváltoztató időszak, majd a Bokros-csomag roppant társadalmi áldozatvállalásának az értelmét kérdőjelezte meg sokunk szemében.
Sólyom László újévi üzenetében – államférfiúi következetességgel – ismét érzékeltette, hogy tavaly valami félresiklott. Ezúttal nem morális válságról beszélt, amit Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéddel és az annak nyilvánosságra kerülését követő, a felelősséget áthárító reakcióival okozott, hanem a megrázkódtatás után helyreállítandó közbizalomról. Ez azért is fontos, utalt rá az államfő, mert a kormány a kölcsönös bizalom jegyében áldozatvállalást, belátást vár az emberektől. Az elnök elkerülhetetlennek nevezte a szigorítást, mert az országgyűlési választások után kiderült, az állam nem képes jóléti szolgáltatásait fenntartani. Fájdalom, de én mint belátásra kért polgár nem tudok eltekinteni attól a ténytől, hogy a kialakult helyzet nem természeti csapás következménye – Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc szerencsés csillagzat alatt álltak a kormányrúdnál –, ezúttal semmilyen külső erőre nem mutogathatunk. Ha máshonnan nem, a balatonőszödi beszédből tudjuk, miért nem képes az állam úgymond a jóléti szolgáltatásokat fenntartani. Azért nem, mert „annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit! Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk…” És: „végighazudtuk az utolsó másfél-két évet.”
A baloldal vezére mondja ki tehát, hogy a mostani válság nem úgy általában tizenhat év egymást váltogató politikai elitcsoportjainak közös műve, valamint a magát kormányzás helyett a győzelemig hazudó koalíció a saját mulasztásai, vétkei miatt bünteti a társadalmat. Gyurcsányék átlépték azt a határt, amit 2002 előtt egyetlen hatalmon lévő demokratikus elődjük sem. S most a felelősség vállalása nélkül kérnek másoktól áldozatot. Ez így nem fog menni. Akkor sem, ha a társadalom korántsem egységes a történtek megítélésében, a véleménydeformáló médiaértelmiség pedig – csak hogy a hősét mentse – egyenesen a morális megfontolások száműzését hirdeti a politikából. Helyes, hogy az ellenzék (értsd: Fidesz–KDNP) ehhez nem hajlandó asszisztálni, s akár rövid távú érdekei kárára sem kér a kormányfő öleléséből. De szállíthatna több érvet a morális felvetésekre kevésbé fogékony honfitársainknak is, ha a hazugságmonológ mellett a beszéd más részleteire irányítaná a figyelmet. Hogy is fogalmazott az MSZP-frakció zárt ülésének szónoka? „Dehogy tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményét.” Vagy máshol: „Nem tudunk, nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor sem.” A magát és csapatát hazugsággal és csalással vádoló Gyurcsány Őszödön a balliberális erők kormányképességének mítoszát rombolta le. A hátországot sem kímélte, lásd például „Surányi Gyuri barátunkat”, aki, szegény, az adójóváírás intézményét sem ismeri. Nem túlzás azt állítani, hogy a Gyurcsány-kormány lépéseinek és ígéreteinek túlnyomó része vagy blöff, vagy tévedés, vagy hazugság. S ha csak a kormányzati struktúra átalakítására és a gázártámogatás körüli mizériára gondolunk, azt is kijelenthetjük, hogy a helyzet tavaly április óta nem sokat javult.
Sem morális, sem praktikus érv nem szól amellett, hogy az ellenzék segédkezet nyújtson a kormánynak az „elkerülhetetlen” megszorítások végrehajtásához. Azért sem, mert a kormánypropaganda azt is megpróbálja elhitetni a gyurcsányi reformerkedés kísérleti alanyaival, hogy a brutális megszorítás az ő túlfogyasztásukat szolgáló „jóléti rendszerváltás” szükségszerű korrekciója. Az ezt cáfoló, a parlamenti választások után is rendületlenül trükköző kabinet által közölt államháztartási adatok mögé néző közgazdászok (Varga István, Gazdag László) állításait, számításait senki sem kérdőjelezte meg. Amíg a jelenlegi miniszterelnök a helyén van, nem áll vissza a demokratikus rendszer normális működése.
Igaza van a köztársasági elnöknek: a pártpolitikai megosztottság az ország egyik legsúlyosabb gondjává vált. Egyetlen politikai szereplő sem ártatlan ebben. De október 23-a e tekintetben is cezúra. Nem egyszerűen a rendőrterror miatt. A megosztottság ekkor mélyült jól láthatóan civilizációs szakadékká. A magát baloldalinak és/vagy liberálisnak nevező tábor meghatározó része az elemi emberi szolidaritást tagadta meg az ártatlanul sérelmet szenvedőktől. A kilőtt szemű polgár, a véresre vert ellenzéki képviselő mint humorforrás azt üzeni: a jobboldal (értsd: Orbán Viktor) hívével szemben, különösen, ha tüntető, minden eszköz megengedett. A nyájas retorika („békés többség”) a felszín, de az antihumánus attitűd vált mintává abban a táborban. Persze nem állítom, hogy minden stabil szocialista szavazó tapsol, amikor azonosító nélkül randalírozó rendőrök sorra belerúgnak egy földön fekvő emberbe, csakhogy Kuncze Gábor tahó „poénjára” (Révész Mártíriusz) nem csupán a hatalompárti elit felelt öblös röhögéssel.
A kormányfő a helyén van, ebben rövid távon nem várható változás, a fentiek alapján mégsem válna a köztársaság javára a vele kötött kompromisszum. A megszorítás ugyanúgy fájna, az elégedetlenek pedig a radikálisok felé fordulnának. Szerintem tévednek azok, akik egy részletekig kidolgozott, alternatív kormányprogramot kérnek most számon azon a Fideszen, amely már bizonyította kormányképességét. De azok is, akik szerint elég maradi ókonzervatív jelmezbe bújva a „reformokat” elutasítani, az elégedetlenség erősödésében bízni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar valósággal, az adottságokkal számoló, az értékeket megőrző, a felfordulást elkerülő józan reformpolitika csak az ellenzéktől várható. Tudom, mindez nehezen fordítható le a napi politikai cselekvés nyelvére egy rendkívüli időszakban. De hát ki mondta, hogy egyszerű a politikusi mesterség?