Csángó pláza

S Z Ó L Ó

December 28-án a Debrecen Plázában villamosjegyek után rohangálván arra lettem figyelmes, hogy a hangosbemondó kéri a vásárlókat: ki-ki a maga módján anyagilag segítse a moldvai csángók magyar oktatását. A budapesti bevásárlóközpontokban szintén hallható volt ez a felhívás. Ami rendkívül jó hír. Úgy látszik, ezzel a lehetőséggel is lehet okosan sáfárkodni. A budai Mammutban például létezik egy színpad, amelyen előadásokat mutatnak be élvonalbeli művészeink, és még lehetne említeni néhány biztató példát. Akaratlanul is eszembe jutnak ilyenkor a bulvárlapok és a habkönnyű magazinok, amelyek címoldalon tálalják, melyik honi sztárocskának született éppen gyermeke. Faramuci módon ugyan, de az ilyesmi mégiscsak pozitív példát nyújt az átlagembernek: igenis a gyermekáldás szép, fontos, kívánatos dolog.
A pláza hangosbemondójából és a köztévé hasonló tematikájú hirdetéséből pedig megtudhatta a jámbor magyarországi polgár, hogy egyáltalán léteznek csángók, akik a legarchaikusabb magyar kultúra hordozói. Mert bizony egyre szomorúbb közhely: 17 évvel a módszerváltás után a határon túli magyar nemzeti közösségekről szinte semmit sem kötelező tanulniuk a fiataloknak középiskoláinkban. A Kárpátoktól keletre élő moldvai csángó magyarokról különösen keveset tudunk itt, Belső-Magyarországon. Valami azért elindult nálunk is a kilencvenes években, hiszen a csángó táncházak, fesztiválok óriási népszerűségnek örvendenek, és egyre több magyarországi támogatja a bákói (Bacau) székhelyű Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége által ösztönzött keresztszülőprogramot, amely a csángóföldi gyerekek magyar nyelven való tanulását hivatott segíteni. Sokan tudják, de persze egyáltalán nem elegen, hogy majdnem öt évtized olykor kilátástalannak tűnő küzdelme után néhány esztendeje több mint egytucatnyi moldvai településen lehet tanulni magyar nyelvet, iskolán belüli és kívüli oktatási program keretében. Ezért keményen harcolni kellett Moldvában, Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben, Strasbourgban.
A csángó kultúra népszerűsítésére szintén több helyen van szükség: a magyar fővárosban kiadott és moldvai születésű fiatal értelmiségiek, egyetemisták által jegyzett kulturális folyóiratra, a Csángó Tükörre ugyanúgy nagy igény mutatkozik, mint a székelyföldi Csíkszeredában szerkesztett Moldvai Magyarságra vagy a Csángóföldön magyarul tanuló gyerekek lapjára, a Reverindára. Elengedhetetlen, hogy színvonalas tudományos munkák szülessenek továbbra is, e helyütt mindenképpen meg kell említenünk a kolozsvári magyar néprajzosok hiánypótló köteteit, illetve azokat a könyveket, amelyek moldvai, erdélyi és anyaországi szerzők művei. Ugyanakkor rettentő fontos lenne széles körben tudatosítani, hogy az egyetemes magyar kultúra zseniális kortárs csángó alkotóművészekkel is büszkélkedhet, példa erre az elismert keramikus, Petrás Mária és a csillogó tehetségű fiatal költő, Iancu (Jankó) Laura.
Van azért persze árnyoldala is mindennek. Az úgynevezett etnobiznisz a csángók körében, és főleg körülöttük, felütötte a fejét már jó pár évvel ezelőtt. A nekik szánt állami és magánjellegű támogatások jelentős része nem jut el a rászorulókhoz, illetve azokhoz, akik tényleg tudnak és akarnak tenni értük. Idehaza eközben jó néhányan szépen megélnek az eltérített összegekből. Épp ezért érdemes megnézni, hova is küldünk pénzt. Aki valamelyest szeretné kiismerni magát a „csángó rengetegben”, annak bizalommal ajánljuk a Csango.ro, a Keresztszülők.hu és az Erdely.ma honlapokat. Mert van felelősségünk nekünk, Kárpát-medenceieknek. Az archaikus magyar nyelven verselő klézsei Duma-István András az Én országom Moldova című költeményében erre figyelmeztet minket: „Ha nem tü Kárpátok / Keté szakagyatok / Münköt Moldovába / Veszni ne hagyatok”.