Bevallom, arra számítottam, ez is egy lesz a sok közül. S arra is, a változtatásra való utalással (címe: Antigoné-tükör) netán újabb mesterkélt színpadi spekuláció vár rám. Mea culpa!
Hasonlatosan a görög amfiteátrumok játékteréhez – a Merlin Színház fekete falak ölelte üres térségében –, a meredeken emelkedő nézőtéri sorok előtti szinten pusztán néhány háttérben függő karika, kvázi tükörkeret (ami mögé a színész úgy áll be, mintha saját eleven portréja volna) és vastag sodrású kötél szolgál kellékül a játékhoz. A karikákon álarcok függnek, amit a színészek időnként magukra öltenek vagy levesznek (díszlet, jelmez: Ruttka Andrea). A kör alakú tükörkeretekhez kötelek csatlakoznak, melyeket a rámából kilépett szereplők tekernek maguk vagy mások köré, a cselekmény adott mozzanata szerint: épp harcolnak egymással, elszigetelik darabbeli ellenségüket, vagy – lelkük magányába vonulva – maguk zárkóznak el a többiektől a fekete háttér előtt, fehéren világító, egyszerűvé stilizált, sokatmondó jelmezekben.
A háromszereplős kar (Kováts Kriszta, Kecskés Tímea, Sándor Dávid) Szirtes Edina, Vörös István megújított-leegyszerűsített szövegéhez írt, kellő kifejezőerővel komponált, háromszólamú dallamára recitálja a görög polisz lakóinak s a sors személytelen kommentátorainak „aktuális üzenetét”. A pontosan interpretált dalok és recitatívók a történések hangulatát is előkészítik, kísérik. A cselekmény fordulatait, a lelki folyamatok, belső drámák árnyalatait voltaképp Perger István Guszti dobkísérete fejezi ki, erősíti fel csak igazán, aki a köteleken függő karikák mögött húzódó, homályba merülő pódiumon ül.
A rendező, Kováts Kriszta az antik színjátszás gyökereihez nyúl vissza, amikor a szereposztást három színészre redukálja, s a kórust – Sándor Dávid takarékos, ám annál expresszívebb koreográfiájára támaszkodva – mozgatja. Mert bizony nem a meiningeni agyondíszletezett-berendezett, sok helyütt (például nálunk) máig is honos, konvencionális játékmód az eredeti. A puritán játéktéren felerősödik, felizzik a színészek interpretációja és pontosan kielemezett-értelmezett szövegmondása. Revelációszámba megy a fiatal Balogh Anna erőteljes, tiszta Antigonéja, és katartikus élményt szerez a nézőnek Ráckevei Anna fenomenális Kreón-alakítása. Minden mondatával az önfejű, lelketlen zsarnok államrezonját igazolja. Fokozatosan építi fel szerepét, kompozíciója igazi mestermunka: kevés, ám nyomatékos gesztus, kemény föllépés, izzó gyűlölet, magabízó makacsság. Őrá aztán illik a mondás: sem embert, sem istent nem ismer. Ez viszi vesztébe. Megszegi az istenek törvényét – nem engedi eltemettetni ellenségét, a testvérviadalban elesett Polüneikészt, és halálba küldi a bátyját a királyi rendelkezése ellenére bátran eltemető Antigonét, fia menyasszonyát. Kreón és Antigoné drámai konfliktusa puritán erővel jeleníttetik meg a színpadon, s igazolódik az elveszejtett királylány önfeláldozó gesztusa. És nem pusztán az „isteni rend” áll helyre a fatális kálváriát járó Kreón megbűnhődésével, hanem a lélek színpadán is diadalt ül az igazság, a becsület. Cservenák Vilmos a vén jós, szemlátomást Theirésziász szerepében érzi magát igazán otthon, Iszménéként teszi a dolgát, ám a bőrét vacogva féltő Őr megformálójaként bizony az előadás stílusvilágából kitüremkedve, túlontúl karikíroz.
Mit lát Kreón, amikor az Anigoné-tükörbe pillant? Önnön gyarlóságát. És mit látunk mi, nézők? A magunk kétezer-ötszáz évvel későbbi, menthetetlen gyarlóságát, vagy netán Antigoné lelki tisztaságát? Ki-ki döntse el maga.
(Antigoné-tükör. Rendezte: Kováts Kriszta, zene: Perger István Guszti, díszlet: Ruttka Andrea. Kovátsműhely, Merlin Színház.)
origo.hu
Magyarország nemet mondott a tízéves autók kötelező éves műszaki vizsgájára
