Egy nehezen indult művészbarátság

A Tatabányán megjelenő Új Forrás decemberi számában olvasható Madácsy Piroska tanulmánya (Találkozások), amelyben Kosztolányi és Illyés Gyula kapcsolatát tekinti át. Illyést mindig foglalkoztatta idősebb pályatársa költészete, s hagyatékát gondozva vetette papírra: „ez a mélységszomjas, de fényimádó költő újra és újra nekilátott, hogy kibontsa a nyelv szépségébe burkolódzott lényeget: az irodalom értelmét és titkát…” A már ismert költő, Illyés 1934-ben elküldte tisztelgő kötetét, mire Kosztolányi „zöld tintával válaszolt”, és megírta Vojtina új levele egy fiatal költőhöz című – kissé epés – művét, mire Illyés a Nép és költészet, egy kis verstan című művét ajánlja a költőnek. A két poéta „ami a szívemen, az a számon” alapon mondja ki a magáét, csöppet sem udvariaskodva.
Kosztolányi azt hányja ifjabb pályatársa szemére, hogy az „egyszerű, a népies – modoros és unalmas”, a versforma pedig úgy lötyög rajta, mint a „gatya”. Mire a némiképp megbántott Illyés is elmondja, Kosztolányi „párizsi versei” nem tetszenek neki: „Avítt, melegházi költészet, s a mestert alig lehet megkülönböztetni a kontártól”.
Ez a – nem éppen szerencsés – kezdete a két költő kapcsolatának. Illyés később megbánja heves visszavágását, és a már nagybeteg Kosztolányi elfogadja a gesztust, de mélyebb barátkozásra nincsen ideje. Ilyen előzmények után talán meglepő, hogy özvegy Kosztolányiné Illyést kéri fel férje hátrahagyott esszéinek kiadására. Illyés a felkérésnek eleget tesz, és közreadja a művet (Ábécé), amelynek előszavában ismételten megköveti a költőt.
Madácsy Piroska idézi Kosztolányi gondolatát, amely azt bizonyítja, talán nem is álltak olyan távol egymástól, mint gondolhatnánk. „Kitől tanultál meg ilyen jól magyarul? Jules Renard-tól. Én is.” Amivel mindkettejük kultúrájának „franciás gyökereire” utal. A világosság iránti igény közös bennük. Illyés többször is korrigálta utóbb Kosztolányival kapcsolatos nézeteit. Becsülte a műfordítót, akit korábban „könnyűkezűnek és önkényesnek” vélt, és talán mindennél többre tartotta Kosztolányiban a „magyar nyelv káprázatos kezelőjét”, aki szinte élőlényeknek hitte a szavakat, annak ellenére, hogy ő maga másképp látta azokat, „kézzel-fogható hiteles szerszámnak”.
(Új Forrás, 2006. december.)