Előszó Koszovóhoz

Győztek a háborús bűnösökkel szolidaritást vállaló szerb radikálisok, mégis egy összességében demokratikus erőkből álló kormány alakulhat Belgrádban a parlamenti választások alapján kialakult erőviszonyok nyomán. Nem történt meglepetés, de érdemes kivárni a most kezdődő politika játszmák végét, hiszen az az erő került királycsináló helyzetbe – a Vojiszlav Kostunica miniszterelnök vezette Szerbiai Demokrata Párt (DSS) –, amely egy pillanatig sem zárta ki a közös kormányzást Tomiszlav Nikolics radikálisaival, és kormányfői tevékenysége alatt legalább annyira udvarolt a milosevicsi szellemet követő szerb szélsőségeseknek, mint az Európai Uniónak. A jelenlegi állás szerint az tűnik valószínűnek, hogy a DSS a szíve helyett az eszével dönt, így a Borisz Tadics nevével fémjelzett Demokrata Pártot és szövetségeseit választja, de döntéséért igencsak magas árat kér. Hogy ez a miniszterelnöki posztot vagy csak a kulcstárcák irányítását jelenti-e, az az elkövetkező napok kérdése.
Téved azonban az, aki azt hiszi, Szerbia a radikálisok háttérbe szorításával elindul a biztató „európai” jövő útján. Először is, függetlenül a választások kimenetétől, nyilvánvaló: déli szomszédunk olyan távol áll az uniós csatlakozástól, hogy annak lebegtetése ma már senkit sem hoz lázba. A szerbek – akárcsak a törökök – csak saját magukra számíthatnak dolgaik rendezésekor. Másrészt kis túlzással azt is mondhatnánk, mindegy ki kormányoz Belgrádban, a nagy kérdés ugyanis az: miként dolgozza fel a szerbiai társadalom Koszovó várható elvesztését? Az albánok demográfiai „offenzívája” és a szerb nacionalizmus közül az előbbi került ki győztesen, s bár a nemzetközi közösség mintha picit elbizonytalanodott volna az utóbbi időben, szinte biztosra vehető a szerbek által a „nemzet bölcsőjeként” számon tartott tartomány függetlenedése. Vélhetőleg éppen ezért szavaztak a legtöbben a Szerb Radikális Pártra, ez a formáció áll ugyanis a leghatározottabban ki Koszovó megtartása mellett. A több mint kilencven százalékban albánlakta tartomány jövőjével kapcsolatban jó megoldás aligha van. Ha nem függetlenedik, az albánok elégedetlensége lobbanthatja lángra az etnikai időzített bombát, ha viszont végleg leválik Szerbiától, a maguk Trianonját élő szerbek sérelmekre épült bosszúja járhat egyelőre kiszámíthatatlan következményekkel.
Koszovó sorsának alakulása és az abból fakadó politikai, társadalmi hullámok részben a délvidéki magyarok feje fölött csaphatnak össze. És ez nemcsak a Vajdaságba irányított esetleges koszovói szerb menekültek miatt történhet meg, hanem a délszláv konfliktus után immár évek óta a Délvidéken új hazára talált szerbek várható radikalizálódása okán is. Újvidék ma Nikolicsék egyik központi fészkévé vált, s a háborús közelmúlt, illetve az éppen csak alábbhagyott magyarverések korábbi elterjedése rossz előjel. Ráadásul az utóbbi évtizedben létszámában megfogyatkozott magyar közösség nem várhat segítséget a határon túli kérdést eltüntetni igyekvő budapesti kormánytól, s – a megméretés eredményei szerint – saját politikusaiban sem bízik igazán. A kifejezetten kisebbségbarát választási törvény ellenére is csupán három mandátumra számíthatnak a magyar jelöltek, ami részben a belső megosztottsággal, döntően viszont a demokratikus szerb pártokra való átszavazással magyarázható. Ha autonómiát nem is adnak, legalább védelmet nyújtanak-e ezek a belgrádi politikai erők a magyarságnak a Koszovó elvesztése utáni vészterhes időkben?