Fritz Wunderlich, a nagyon különös

Operabarátok hajlamosak hinni, hogy Fritz Wunderlich nevében hordozta művészetének páratlan minőségét: nomen est omen, tenorja csodálatos! Pedig a szó leginkább „különöset” jelent, de ettől se illan a misztikum, hisz a lírai énekesek egyik legegyénibb, tehát „különösen” szép hanganyaga volt az övé.

Igen egyszerű, falusias családból sarjadt Fritz Wunderlich, tizenkét esztendő adatott neki a világkarrierre, 1966 őszén már az új épületbe költöztetett Metropolitan avató hetében Don Ottavióként lépett volna négyezres közönsége elé. De – mint a jelen filmkockák sejtetik – nem csak a földművesekkel maradt jó barátságban, fontos folyékony társa is volt néki. Kártékony társa, aki lelökte őt a lépcsőről, amelynek végén koponyatöréses, egynapi kóma várta.
Azóta minden lemezre énekelt sora e tragikus akusztikán át hallik, pedig ha valaki, akkor ő igazán nem az a művész, akit halála botránya tett naggyá. Elképedünk, ha home videóján az ösztönös tenor ebédelő szájába látunk (viccesen csócsálja a falatokat), de megrázza magát, és azonnal olvadt ezüst-, arany- vagy jelzőzhetetlen hangon, nagy stílusbiztonsággal gőzöli fel a mozarti Képária kényes indítófrázisait. Vagy meg se rázza: fejen állva is magas C-t tart gombnyomásra, bármeddig, józanul és befolyásoltan is. Egy Pergolesi-vígoperarészletből kiderül, hogy izzadságos technikai fortélyok sora számára születéstől mindennapi kunszt. És ahogy elnézem, csak azért járogat Herr Giesenhez daléneklést tanulni, hogy az öreg, kiszáradt zongoristának is legyen pár jó napja.
Harminchat se volt, amikor távozott a tenor, akivel Taminót azonosítjuk – helyébe ugyan egy becsületes szász, bizonyos Schreier toppant, de oly nazálisra machinált színnel, mintha egy másik univerzumból érkezett volna. Wunderlichet, akinek hangja karcsú, férfias és gondtalan is egyszerre, azóta se sikerül pótolni.
Az előadásrészletek kapcsán amerikaias szuperlatívuszokban tobzódik az olvasószemüveges Thomas Hampson, finoman okosságokat fogalmaz a professzoros Fischer-Dieskau, lelkesedik az új tenorsztár, a vagány Rolando Villazon, mégis, a legfontosabb mondandó hiányzik. Pedig elég hozzá Lenszkij áriájába hallgatni: e magas fokú zenei intelligencia s a testnek mint instrumentumnak tehetsége megmagyarázhatatlan adomány. Nem tudás – Wunderlich, Pavarotti és több, filozófiai esszék híján felnőtt korszakos művész igazolja e fájó igazságtalanságot. Aki, sajnos, csak bajlódik a muzsikával, aki üleppel versenyezne különös talentumok ellen, ezért ne nézze a filmet, ide se figyeljen!
Én mégis láttam, s „különösen” tetszett. Az időnként elérzékenyülő hajdani ivócimborának volt igaza: wunderbar és Wunderlich ez a művész egyszerre.
(Fritz Wunderlich: Élet és legenda, Deutsche Grammophon, DVD, 2006.)