Helsinki fölött az ég

Kaurismakit a Vigyázz a kendődre, Tatjána! óta nagyon szeretjük. Ő a skandináv film nagy garabonciása, az örök kedélybeteg, aki kamerájával folyton a peremen szédelgők sivár magánéletében matat. Trilógiazáró filmje az abszolút magány balladája, a stílusirányzat jellegzetességeit magán viselő „finn noir”.

Muray Gábor
2007. 01. 25. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Koistinen rágyújt, és nézi a külváros fényeit. Szenvtelen arca Kaurismaki filmművészetének tükre. Abban a tükörben korhadó emberek, pislákoló életek, lecsupaszított gesztusok vannak. Falevélként sodródó kósza lelkek. Örök ősz. Néptelen utcák, tovazakatoló vonatok, hajókürtök. Barakkok, dokkok, dísztelen falakra mázolt melankólia. Fénytelen hétköznapok. Monoton rend. Mókuskeréklét.
Tisztes távolságból nézzük a trilógia befejező részének dermedt szereplőit. Messzire kanyarodtunk Bergman bénító depressziójától, Kaurismaki vállrándítva neveti ki az északi egykedvűséget. Életműve nem pusztán a finn peremélet minimálparódiája. A munkanélküliség elviselhetetlenségét kimondó Gomolygó felhők, az otthontalanságról szóló A múlt nélküli ember folytatásaként a Külvárosi fények az abszolút magány balladája, retrodal, dohányfüstös sanzon – és annál is több: film noir finnül. S mint ahogy azt a stílusirányzat megköveteli, Kaurismaki „fekete filmje” elutasítja a jóléti társadalomba vetett naiv hitet, s a felszín alatti (külvárosi) pusztulásra és önpusztításra figyel. Az elődökre jellemző flash backek hiányoznak, nem csavaros a cselekmény sem, sőt nyílegyenesen vezet a jól sejthető végkifejlet felé. Az illúzióit vesztett, sehová nem tartozó, kiközösített, középkorú férfi életére zuhan rá a femme fatale, háta mögött a finn keresztapával, aki a maffiavezérek karikatúrája egyben, hiszen éppen a gengszterléthez szükséges szenvedély hiányzik belőle. Kaurismaki szorongó szereplői nem ismerik a tüzet, mintha csak egymásrautaltságukban kínlódnának ki a másiktól egy-egy elharapott, jó szót, félszeg csókot, ami – ahogy azt a Külvárosi fények betétdalában is halljuk – a „fagyos földhöz béklyózva” nem is olyan különös. Mindenki takaréklángon pislákol, némán tűnődik, és taoista béketűréssel hagyja, hogy megtörténjenek körülötte a dolgok. Koistinen körül két nő settenkedik: az őrzőangyal és a végzet asszonya, s ő természetesen az utóbbit hajlandó csak észrevenni – szükségszerűen el is bukik.
Ismerősként mélázunk el Aki Kaurismakival, az elképesztően fegyelmezett színészek, az arcok, a lassú mozdulatok, a statikus képek mind visszaköszönnek, s ő jól tudja, hogy a világ, ha csak megszokásból is, de halkan kuncogva-sóhajtozva végignézi a filmjeit. Koistinen pedig egykedvűen rágyújt megint, és a fültépő csendben a cigarettavég sercegését is meghalljuk.
(Külvárosi fények – színes, feliratos, finn filmdráma, 78 perc. Rendezte: Aki Kaurismaki. Forgalmazza a Budapest Film.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.