Holdudvari garabonciás

Kincseket és talmi műveket egyaránt termett a XVIII. század végén nekibuzduló magyar színpadi irodalom. Legtöbbjében keveredik a fel-felszikrázó ötlet meg a lapos moralizálás. Néhány ismertebb darab, a Kocsonya Mihály házassága, a piarista Pállya István Ravaszy és Szerencsése, valamint A filozófus (Bessenyei György munkája) mellett csak vékonyka fénysugár esett Illei István komáromi jezsuita rendfőnök darabjára, a Tornyos Péterre, pedig alighanem mindegyiknél különb.
Ízes nyelven írott, átöltözésekben, szóbukfencekben és népi fordulatokban bővelkedő vígjáték a gazdag uraság megkopasztását elmondó Illei-mű, amelynek szerzője nagy valószínűséggel ismerhette Molière művét, Az úrhatnám polgárt.
A darab három főszereplője: Tornyos Péter, a fukar és oktondi uraság, Lőrinc, a szolgája és Ventifax, a garabonciás diák, aki magát hol Holdudvari, hol Szerecsenországi, hol Sárkányházi néven mutatja be. A farsangi mulatságok idején játszódó komédia ezernyi alkalmat kínál a szerzőnek, hogy alakjait bolondnál bolondabb helyzetekben forgassa meg.
A fukar Tornyos Péter (szolgája noszogatására) rászánja magát, hogy barátainak maskarabált rendez. Ennek megkoronázásaképp még „égő lámpásokkal ragyogó török szánok” is felvonulnak majd, amelyeket bóbitás-bokrétás lovak vontatnak. Mellettük pedig kócsagtollas süvegben feszítő fáklyavivők és trombitás legények is emelik az ünnep fényét. Lesz, mint mondja, „valcer és lengyel nóta is”, nem pedig „nagyidai menüeta”, ahogy a cigány muzsikát nevezi. Ömlik majd a jó tokaji bor is, „nem a beckói, mely még a medvét is megbődítené”.
Szolgáját, Lőrincet bízza meg, hogy megszervezze a maskarás ünnepet, gondoskodjék ételről, italról, miegyébről, csak éppen pénzt nem hajlandó adni neki. A háborgó szolga, akit a boltosok elkergetnek – hitel nincs! –, elhatározza, hogy kereket old, és más urasághoz szegődik. Ekkor botlik bele a garabonciás diákba, aki – nemhiába végzett a hold udvarában tizenkét iskolát, mint újságolja – némi tudálékos pusmogás közben megmutatja a jámbor szolgának „potrohos könyvét”, amelyben ilyen-olyan varázsigék vannak leírva – „Tzo-tzo, Batalion, fikkerment-szaprament!”, majd porköpönyeget, kétszarvú sisakot és földig érő sárkányfarkot öltve megtréfálja, magyarán szólva: kifosztja a vendégfogadóst.
Lőrincnek tetszik a dolog, és összeszűri a levet a garabonciással, aki kikérdezi Tornyos Péter szokásairól, s nekivág, hogy megkopassza a fukar uraságot. Ismeri a vidéki, Tornyos-féle hájfejű, műveletlen földbirtokosok természetét, és ott támad, ahol a gazda a legvédtelenebb. Közli, hogy pillanatok alatt elsajátíttatja vele a deákos műveltséget, és beavatja a titkos varázstudományba, belőle is „qualificatus pantalléros garabonciás diák lesz”, csak olyan szavakat kell mondania, mint közelítémusz és raritás, parasztizmus, szolgámusz meg jövémusz-menémusz.
Jönnek aztán a bonyodalmak: sárkánygúnyába meg medvebőrbe átöltözés, ilyen-olyan félreértés meg vádaskodás, és persze a sok hókuszpókusz közben eltűnik Tornyos Péter pénztárcája, s ő hiába várja, hogy leteljen a három óra, s új erszényét ahányszor nyitja, annyiszor lesz az tele körmöci aranyakkal. Megkondul ugyan az óra, ám a kétszáz aranya elfüstölt, Ventifax meg Lőrinc messze jár, a deáki tudomány hajítófát sem ér, és végül a felsült „pantalléros garabonciás” keserűen vallja be: „Patvar vitte a deákját, / S véle minden tudományát, / Oda vagyon az erszényem, / Erszényemmel minden kincsem. / Haj, dinomdánom, / Míg élek is bánom / Deákságom.”