Honnan jöttél?

Jezovics nagy kételkedő volt, sokszor még azt sem hitte el, amit saját maga gondolt. Ez nem egyszerű hamletizmus volt, ami a lét mély kételyeit hordozza magában, hanem afféle énprovokáció, ingerelte nyugodt szellemi állapotunkat. Serkentő talán, önvádló emésztés? Mindegy. Jezovics kételkedett.
Így abban is, amit Ady öccse tollából olvasott tétován egyik, mostanában kezébe akadt, Adyról szóló könyvben. A kisebbik Ady arról hírel, Ady Endre odanyilatkozott volna, hogy a XIX. században beáramló újdondászabb, asszimiláns társaság – mindenekelőtt a jó anyagú zsidóság – az istennek sem esik át az első generációs nyűgös fejlődésen. Azt mondá a nagy Ady, igaz, mely nagy fejlődést tettek béáramolva Galíciából a mi honi zsidóink, szeretetre méltó magyarodásukkal és energikus alkotóképességük elevenségével milyen jó termékenységet hoztak belénk. Mily nagyszerű orvosok, ügyvédek, kereskedők, bankosok, jogászok lettek, még – itt jön Ady bökkenője – a művészetek gyakorlásában, elsősorban az előadó-művészetben is jeleskednek, éppenséggel csak az alkotóban nem. Hogy az immár majd százada itt nyüzsgő, szorgoskodó családokból bámulatos hegedűsök, virtuóz színészek, iparművészek lettek, lehettek, de alkotók nem annyira.
Mégiscsak mióta itt gyökeresednek és jeleskednek – mondá Ady, a nagy –, ám költőben csak Kiss Józsefig, festőben mindösszesen Fényes Adolfig, íróban – akkor – a csillogó-villogó Molnár Ferencig jutottak. Hol van az az őseredet, amit várt volna vagy várhatna tőlük az ember?
Jezovics szomorkásan bólogatott maga elé, cáfolandván magában a másodosztályúnak titulált művészegyedeket, sok kifogást keresett Ady bölcselkedő megállapításában, egyetértvén is – Kiss vagy Fényes esetében – meg nem is, noha Molnáréban is hajlott Ady igazára, akkor kezdődő világhíre ellenére.
Ady mindent tudott, mormogott maga elé Jezovics, Adyban öszszegyűlt mindig a történelmi igazság, mint gyűjtőlencsében a fénysugár, s ha belegondolt a kérdést feszegetve, talált igazában valami alapvetőt.
Eme jótékonyan betelepülők mindenképpen szinte nélkülözhetetlen pezsdülést hoztak a magyar szellemi életbe, kultúrába, mégis, valóján úgy tetszett, másodlagosat, indigószerűt, utánzatosat, nem determinánsan eredetit.
Talán nem is egyszerűen az elsődleges generáció hitele erejét lehet számon találni, hanem a belső folytonosság esetleges hiányát, a megtelepülés-megkapaszkodás mohó identitáskeresését, amely sokszor elvéti a mély halászatot.
Mert mi történik, ha beléje gondolunk, mai napság is? Az alkotó hozza a maga igazságát. A maga eredetét, mondjuk úgy, identitását. Azt ki lehet köszörülni-javítani, csiszolgatni, de eruptív erejét sokszor nem tudja honnan kölcsönözni.
A mai festészet és irodalom és zene is valahogy így van ezzel. Valamilyen identitás kell. Az identitás nem egyszerűen szándék vagy jóakarat kérdése. Mélyből fakad. Adva van – mondanánk, mint egy algebrai-matematikai példában. Ez „bummol”, remeg, árad, hat, ez a „lökete” az alkotásnak. Az identitás természetességének hiánya utánozmányokra csábítja az alkotót, és alkotóból előadó lesz, ahogy száz évvel ezelőtt is.
Azonfelül, hogy nem csupán egyéni identitás van, hanem nemzeti is, amely mintegy a mélytudatból „löki-veti” alkotmányait. Erről sem tehet az ember, de így van.
A mostani posztmodern irányzatokon eltűnődve hamar rádöbbenhetünk, itt is valamiféle előadói-utánzói attitűdről van szó, amelyet azok gyakorolnak, kiknek nincs sajátjuk. Szépek, okosak, szelídek, mint az ehető gesztenye, de valami vad, igazi íz hiányzik belőlük – ők a „posztosok”. Valami utániak. Nem véletlen talán az sem, hogy nem igazán idehaza jeleskednek, hanem külföldön, Németországban, Amerikában, egyebütt. Valamiképp nem is a saját magyar közönségüknek akarnak tetszeni, írni, alkotni, zenélni, fösteni – „kifele” írnak, „kifele” zenélnek, föstenek. Ügyesen vagy óvatosan kerülgetik az identitást, a személyit nem is annyira, mint a nemzetit.
Ady, Ady nagy gézengúz volt, nagy gazember, mindig mélyre tapintott.
Ezek az „előadó-alkotók”, ahogy Ady valójában aposztrofálta őket, az utánzásban jeleskednek, előadnak valamit, ami voltaképpen nem is az övék. Nemhiába van oly nagy sikerük a hon határain kívül, semmint olvasatlanul idehaza.
Ám Jezovics azt is tudta, a jó mű jó mű. Kételyeivel együtt és az identitás csapdáin túl tudta, az alkotó személyiségének nagyságában van elsősorban a rejtély. Az mindent fölülmúl, magába kebelez, vagy új identitást teremt, mint például a zsidó Kafkánál. Kafka különlegessége Kafkában áll. Hiába volt – akart – cseh, német, bármi lenni; egyébként nem akart; maradt annak a zsidónak, aki a saját identitásáért felel. Ezért lett világnagyság. Emberfeletti.
Ugye, ugye, ilyen is van.