Kockázati tényező

Ma a világ egyik legfelkapottabb témája a terrorizmus, miközben nem igazán tudjuk, hogyan is határozzuk meg, ki a terrorista: akit az egyik oldal annak tekint, az a másik oldal szemében szabadságharcos. Herencsár Lajos Budapesten végzett jogász, Líbiában is járt egyetemre, diplomataként éveken át dolgozott a muzulmán világban, ahova az elmúlt években segélymunkásként tért vissza. Több hazai egyetemen óraadó tanár a Közel-Kelettel és a terrorizmussal foglalkozó témákban. A Magyar Egyetemi Kiadó gondozásában nemrég jelent meg könyve (T)error a rendszerben címmel.

Terrorizmusról oktat, a Kelet és a Nyugat ellentétéről és kapcsolatáról. Annak idején mi voltunk a katonai-kulturális kapu a keleti és a nyugati kultúrák között. A globalizációval változott-e a szerepünk, kikerültünk-e az ütközőzónából?
– Nem hiszem, hogy ütközőzóna lennénk. Történelmi visszatekintésben volt ilyen szerepünk, de ma eltűntek ezek a határok, beolvadtunk a többi ország közé. Igazuk van azoknak a politikusoknak, akik azt mondják, hogy nincs kiugró terrorfenyegetettségünk, de az is tény, hogy egyetlen országnak sincs nullán a fenyegetettségi szintje. Mivel NATO-tagok vagyunk, ez önmagában kockázati tényező. Ráadásul vannak katonáink Afganisztánban, részt vettünk az iraki akcióban, és ez nem tetszik mindenkinek. Pillanatok alatt célkeresztbe kerülhetünk, és ez a globalizációnak is köszönhető: gondoljunk csak a Mohamed-karikatúrák körüli botrányra, amikor néhány rajz okozott komoly gondot egész országok számára. Sajnos magyar lapok is megjelentették ezeket a sajtószabadságra hivatkozva, így magunkra hoztuk a veszélyt. Nem tett jót a biztonságunknak a miniszterelnök által leterroristázott szaúdi labdarúgók ügye sem.
– Vannak olyan elméletek, melyek szerint a jól felszerelt nyugat-európai titkosszolgálatok kiszorítják országaikból a szerveződő terroristasejteket, gondoljunk csak az angliai repülőgép-robbantást tervezők vagy a németországi vasúti robbantásra készülők lebukására, akik így könnyebb célpontokat keresnek, ahol kisebb a lelepleződés veszélye. E logika mentén jó célpont lehet a gyengébb Magyarország is. Valósnak tartja ezt az érvelést?
– Mielőtt válaszolnék, szögezzünk le pár dolgot. A terror elleni háború olyan, mint a ködszurkálás, klasszikus katonai eszközökkel nem vívható meg. A terroristákról nem tudjuk, hol vannak, hol és mikor bukkannak fel. Csoportjaik kis létszámúak, jól felszereltek, mobilisak – csak úgy lehet hatékonyan harcolni ellenük, ha felismerjük és kezelni próbáljuk a terrorizmus okait is. Csak titkosszolgálati eszközökkel lehet jó hatásfokkal fellépni ellenük, és amikor kialakult a nemzetközi terrorizmus, nagyon hamar rájöttek a titkosszolgálatok, hogy nekik is kooperálniuk kell egymással. Kezdetben voltak problémák – gyanakodva néztek egymásra a különböző országok szolgálatai, nem osztottak meg minden lényeges információt egymással –, de ezen túl vagyunk, erős együttműködés alakult ki, ha országonként és régiónként eltérő mértékben is. Amennyiben sikerül kiiktatni az aktuálpolitikát egy szolgálat munkájából, úgy hatékony lehet a küzdelem az ismeretlen veszély ellen. Erre vannak jó és kevésbé jó példák a világban. Vannak arra utaló jelek is, hogy Magyarországon ez a felismerés még csak szakmai körökben tudatosult.
– Ha már az aktuálpolitikánál tartunk, itthon kormányzati oldalról kétszer is terrorveszélyt jelentettek be a választási nagygyűlések előtt. Kötelességünk-e elhinni a gyaníthatóan politikai célzatú riogatást?
– A hatalmi pozícióból meghirdetett terrorfenyegetettséget el kell fogadni tényként, hiszen a hatalom van az összes idevágó információ birtokában. Egészen addig azt kell feltételeznünk, hogy igazat mondanak, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Néha erre is van példa: a spanyoloknál a kormány belebukott abba, hogy az ETA-ra próbálta kenni a madridi vonatrobbantást, de rövid időn belül kiderült, hogy a baszk szervezetnek nincs köze hozzá. A példára visszatérve: a kormányzati oldalról származó terrorfenyegetettségről szóló bejelentések nagy médiavisszhanggal jártak. Ehhez nem is volt mérhető annak a híre, hogy a megindult hivatalos nyomozati eljárásokat rövid időn belül lezárták, mert nem tudták az illetékes szervek a bejelentések valóságtartalmát igazolni a legcsekélyebb mértékben sem. Ezt sokan aggasztó tünetként értékelik.
– 2001. szeptember tizenegyedike óta az emberek hétköznapi életébe is bekerült a támadástól való félelem. Tartósan be kell rendezkednünk a rettegésre?
– Az ezredfordulóval új típusú terrorizmus is megjelent, amelyben kiemelt szerepe van a médiának. Egyre nagyobb, látványosabb, több áldozattal járó akciókat próbálnak kitalálni. Érdekes szimbiózis alakult ki a kereskedelmi sajtó és a terroristák között – szükségük van egymásra! A nézettségért, olvasottságért folyó kíméletlen verseny kikapcsolt minden erkölcsi aggályt, a másikat túllicitáló, sokkoló kép hoz sok nézőt, és attól lesz sok hirdető, így aztán a televíziók azonnal rácsapnak minden borzalomra. Ezt kicsit félve mondom ki, de könnyen lehet, hogy ez ösztönzi a terroristákat, akik a nyilvánosság nélkül nem léteznek. Ha a cselekedeteik nem kerülnének be a híradókba, az elszívná előlük a levegőt, nem volna értelme a ténykedésüknek. Ők is bekerültek ebbe a spirálba, hogy minél nagyobb, látványosabb akciókat szervezzenek, mert azzal jár a nagyobb publicitás.
– Itt felvetődik a kormányok felelőssége: ők hozhatnának például olyan döntést, hogy ezentúl nem lehet képeket mutatni egy terrorcselekmény helyszínéről. Kimutathatóan csökkenne a robbantások száma?
– Én nem használnám az állami cenzúra fogalmát ebben a kérdésben, inkább a médiumok önkorlátozását látom a jó megoldásnak. Az ismereteim szerint a BBC-nél van például egy belső szabály, amely szerint bizonyos hírek közreadása előtt konzultálnak a szolgálatokkal, hogy az esemény nyilvánosságra kerülése sérti-e az érdekeiket vagy nem, és milyen hatása lehet a folyamatokra. A végső döntést a televízió hozza meg, tehát ez nem cenzúra. Az is lényeges kérdés, hogy miként nevezik meg az eseményt és a szereplőit, nem mindegy ugyanis, hogy harcosoknak vagy terroristáknak mondják az elkövetőket, mert ezzel is befolyásolják a nézők értékítéletét. Érdekes volt ez a kérdés itthon is a Hezbollah szervezet esetében – még ORTT-s ügy is lett belőle –, mert bizonyos adók terroristáknak, mások pedig harcosoknak nevezték őket. Nem hibáztak, akik harcosoknak nevezték őket, hiszen az unió nem vette fel a Hezbollahot a terrorszervezetek listájára.
– Hogyan határozná meg a terrorizmus fogalmát?
– Abban könnyű megegyezni, hogy a terror az erőszak egy szélsőséges fajtája, de a terrorizmus definícióját megfogalmazni jóval nehezebb. A szót sokan használják, de kevesen és ritkán gondolkodnak el azon, mit is takar pontosan. Magunkban világosan látjuk a különbséget a házastársi, munkahelyi, a lelki terror és egy robbantásos merénylet között, de szavakban már nehezen tudnánk ezt jól körülírni. Lassan erősödő folyamatok eredményeként a terrorizmus kifejezés jelzős szerkezetei gyarapodnak, és észrevétlenül beépülnek hétköznapjainkba, növelve az amúgy is nagyszámú előítéleteink mennyiségét. Új ellenségkép alakul ki, amelyet nem tudunk kézzelfoghatóvá tenni, ezért időről időre elfogadjuk a különböző tekintélyek kinyilatkoztatásait, ellenségre emelt mutatóujjuk irányát. Könnyebb út ez, hiszen vállunkról leveszi az utánajárás és megértés terhét, amely napi gondjainkat csak tetézné. Napjaink terrorizmusát leginkább jellemzőivel tudjuk leírni egy világos meghatározás helyett: mindig valamilyen ideológia által motivált jelenség, amely az erőszakot vagy azzal történő fenyegetést használja eszközként céljai elérése érdekében. Jellemző rá a rendkívül szervezett, konspirált tevékenység, és alkalmas arra, hogy megnyilvánulásaival félelmet, nagyfokú riadalmat keltsen a legszélesebb közvéleményben (esetenként ez a következmény céllá léphet elő). Igényli a nyilvánosságot, ehhez felhasználja a legmodernebb módszereket, technikai eszközöket. A terrorizmus mint napjaink nemzetközi jelensége országhatárokhoz és időkorlátokhoz nem kötve fenyegetést jelent a világ bármely pontján.
– Könyvében leltározza a különféle tipikusnak mondható terrorista csoportosulásokat és jelentősebb akcióikat is. Külön fejezetet szentel az erőszakos cselekmények új formáinak, hiszen – mint állítja – az innováció és a fejlesztés a társadalom árnyoldalain is hamar megjelenik. Mire számíthatunk a következő esztendőkben?
– Az újítás a terrorizmusnak is egyik fontos eleme, különösen szervezeti, módszertani, logisztikai és technikai téren. A korábbi fáziskésés azonban nagyon lerövidült, ráadásul a technikai vívmányok megvásárlása nem jelent gondot egyes, pénzzel jól ellátott szervezeteknek. A kérdés elméleti és gyakorlati szakemberei egyetértenek abban, hogy a jövőben számítanunk kell olyan technikák, eljárások, megoldások, fegyverek megjelenésére is a terroristák kezében, amelyek alattomossága, pusztító ereje felülmúlja képzeletünket, és ezzel arányosan a védekezés lehetősége is beszűkül, nagymértékben megnehezül. A régi tömegpusztító fegyverek – atom-, biológiai és vegyi fegyverek, valamint a radioaktív anyagok – mellé gyorsan sorakoznak fel újak, például a számítógépes, öko- és energiaterrorizmus, ugyanakkor egyre elterjedtebb ezen fegyverek kombinációja. Nem lehet kizárni a géntechnológia felhasználását sem erőszakos célokra, és felmerült a gazdasági károkozás lehetősége is.
– Az új formák közül egyet járjunk körül: hogyan érinthet minket például az energiaterrorizmus?
– Ez a jelenség nem köthető irányzatokhoz, de mivel több szervezet is alkalmazza, mindenképpen figyelemre méltó. Sokan legyintenek erre a területre, de elég rápillantaniuk otthoni számláikra, és máris feltűnik, menynyire függ egy átlagpolgár napi élete az energia árától. A világ növekvő energiaéhsége egyben a sebezhetőség növekedését is jelenti, éppen ezért egyes szervezetek egyre gyakrabban választanak az energiaiparhoz tartozó objektumokat célpontul. A sok száz kilométeren keresztül kígyózó szállítóvezetéket például nagyon nehéz megvédeni. Az energiaszektor megtámadása nem csupán a közel-keleti térségben, hanem a dél-amerikai, a Kaszpi-tenger környéki és az afrikai, nyersanyagokban gazdag országokban is előfordult. Nigéria vagy Venezuela olaja ma már tényező a piacon, az ottani kitermelés, finomítás, szállítás akadályozása hatással lehet a világgazdaságra, így természetesen az egyes államok nemzetgazdaságára is. Az elkövetési módszerek változatosak: robbantanak, tapasztalható a szabotázs változatos eszköztárának igénybevétele, az afrikai és a dél-amerikai térségben gyakorta használt módszer az alkalmazottak elrablása. Az energiaszektor elleni támadások előfordultak Irakban, Szaúd-Arábiában, Nigériában, Pakisztánban, Indonéziában is, 2003-ban egy internetes oldalon közzétett felhívás az Al-Kaidára hivatkozva szólította fel a mozlimokat a külföldi tulajdonban álló kitermelők, feldolgozók támadására. Nigériában a Mozgalom a Niger-delta Jogi Egyenlőségéért (MEND) lázadószervezet hajt végre gyakorta robbantásos akciókat olajlétesítmények ellen. Várhatóan a terrorizmus e területe fokozatosan nőni, terjedni fog, hiszen a terroristák pontosan ismerik a világ érzékeny pontjait, amelyek közül az energiakérdés kiemelkedő jelentőséggel bír. Csak emlékeztetőül: Európa energiaellátása ma döntően függ a belső stabilitásáról nem híres államtól, az orosz birodalomtól. Nem nagy túlzás kijelenteni, hogy az európai államok ezzel zsarolhatóvá váltak. A keleti vagy afrikai piacok felé történő nyitás ugyanakkor nem csupán a költségkihatások miatt megfontolandó, hanem a térség magas politikai és biztonsági kockázata okán is.
– A hétköznapi életét élő ember vagy az utazók hogyan kerülhetik el, hogy áldozatai legyenek ezeknek a cselekményeknek? Megfogalmazhatunk egyetemes érvényű szabályokat, vagy minden a vakszerencsén múlik?
– Az Amerikai Egyesült Államokban és több nyugat-európai országban már az iskolában foglalkoznak ezzel a kérdéssel, felkészítik a gyerekeket bizonyos helyzetekre. Mi is tudunk arról, hogy például utazás esetén nem szabad őrizetlenül hagyni a csomagokat, nem tehetünk apró szívességeket idegeneknek azzal, hogy elvisszük ismeretlen tartalmú dobozaikat. A Külügyminisztérium honlapján rajta van a veszélyesnek nyilvánított országok listája, ha mindenképpen valamelyikbe kell látogatnunk, akkor óhatatlanul nagyobb a kockázat. Fontos a józan észre hallgatva megfontolni egy-egy utazást. A „nem utazom olyan helyre, ahol robbantottak” elutasítása és a csak azért is odautazó, majd hazatérve – saját bátorsága kiemelése érdekében – felnagyított történeteket mesélő ember attitűdje között kell megtalálni a helyes középutat. Az előzetes tájékozódás sokat segít, és ha odafigyelünk egymásra és önmagunkra, mérsékelhetjük a veszélyt. Aki járt Londonban, és sétált a folyóparti padoknál, az egyiken láthatott egy kis táblát a következő felirattal: Everybody needs a place to think. Mindenkinek kell egy hely, ahol gondolkodhat. Ha megtaláljuk ezt a helyet magunknak, és elgondolkodunk, az sokat segít. Mindenre használható recept nincs. Meg kell tanulni hosszú ideig együtt élni a terrorizmus miatti félelemmel.