Kocsmatörténet

k ö n y v e s h á z

Ha a fél évszázada Rómában élő Szőnyi Zsuzsa visszaemlékezéseit olvassa az ember, képtelen szabadulni a gondolattól, hogy tévednek a földrajztudósok, amikor sok száz mérföldben jelölik meg a Budapest–Róma közötti távolságot. A Dunakanyar festőjének, Szőnyi Istvánnak a lánya, az olasz miniszterelnöki hivatal egykori munkatársa, az itáliai központi állami rádió, majd pedig a Vatikáni Rádió magyar adásainak alkalmazottja úgy beszél Rómáról, mintha itt volna a közelünkben. Budapesttől pár kilométerre, a Dunakanyarban, a folyó bal partján, Nagymaros és Zebegény közt félúton. A lakók átjárnak egymáshoz, hozzák, viszik a híreket… Nagyokat esznek, isznak Szőnyi Zsuzsa „kocsmájában”, amelyről egynémelyek még ma sem hiszik el idehaza, hogy nem „vendéglátó-ipari egység”, hanem két hajdani „bokorugró” magyar fiatal, Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás otthona, ahol 1991-ig mind a ketten, Triznya Mátyás halála óta pedig a ház asszonya egymaga fogadja a vendégeket. Terített asztallal, jó szóval, szeretettel. Szombatonként bárki betérhetett Triznyáék lakásába, betérhet ma is. De ha úgy hozta az élet, más napokon is fogadta aventinusi polgári rezidenciáján a Triznya házaspár a hozzájuk hasonló „bokorugrókat” (a határőrök „becézték” így az 1948 után a zöldhatáron át szülőföldjükről nyugat felé menekülőket), a nagy hírű emigránsokat, az ifjú római ösztöndíjasokat, az erdélyi nyomorúság hírnökeit válogatás nélkül.
Szerencsére Szőnyi Zsuzsa mindig lelkes napló- és levélíró volt, így könnyen össze tudta állítani a kocsma hiteles történetét. Az 1999-ben megjelent emlékirat, a Kortárs Kiadó gondozásában napvilágot látott A Triznya-kocsma persze sokkal többet ad, mint amit a kötet címe ígér: irodalom-, művelődés- és kortörténetet is ez a finom öniróniájú regényes önéletrajz. Az 1999-es ünnepi könyvhéten a könyv premierjén mindenki egyhangúlag ünnepelte az aventinusi tündérnek is nevezett írónőt. Mikor nem lehet idézni egy olyan kitűnően megírt emlékiratot, amelynek Európa-hírű magyarok a főszereplői: a vallástörténész Kerényi Károly, a művészettörténész Tolnay Károly, Weöres Sándor és Pilinszky János, a XX. századi magyar irodalom halhatatlanjai, Márai Sándor mellett…
Jól emlékezve erre a megérdemelt sikerre, nem kis szorongással vettem a kezembe a folytatást, az ugyancsak a Kortárs gondozásában Római terasz címmel közreadott kocsmatörténetet, amely az 1999 és 2006 közötti éveket idézi fel Róma és Zebegény látószögéből. De felesleges volt minden aggodalom, a Római terasz legalább olyan izgalmas olvasmány, mint az első kiadvány, sőt bizonyos tekintetben még érdekesebb is annál. A „nagyvadakat” ugyanis a mindennapok hőseivel és antihőseivel helyettesítette Szőnyi Zsuzsa, a múlt lélekemelő hírnökeit a jelen lélekmelegítő közszereplőivel. Lássuk be, pillanatnyilag rájuk nagyobb szüksége van a mi kis világunknak, mint a XX. század szellemóriásaira, kikhez talán már fel sem érünk, akiknek a magaslatáig el sem igen látunk. Az első fejezet, igaz, ebben a szép kiállítású könyvben is a múlttal foglalkozik, férjével közösen elhatározott emigrálásuk történetét meséli el benne a szerző, a drámai fordulatokat is derűbe „csomagolva”. Ha a valódi szeretet ereje lakik bennünk, mint II. János Pálban, akivel Szőnyi Zsuzsa személyesen is találkozott, és nem lagymatag jóakarat, a világ is jósággal viszonozza adottságainkat.
A lagymatagnak semmiképpen nem nevezhető, derűs szeretet könyve a Római terasz. Sok disznósülttel, krumplisalátával, tarhonyával – pórul jár, aki éhgyomorral, antialkoholista fogadalmakkal lát hozzá Szőnyi Zsuzsa legfrissebb kocsmatörténeteihez. Recept helyett Szőnyi Zsuzsa Ferenczi Sándort citálja. A Magyarországon méltatlanul feledett pszichológust, Freud kedves tanítványát (Freud annyira a szívén viselte tehetséges famulusa sorsát, olvasom a Római teraszban, hogy az első világháború alatt, fénykép tanúskodik róla, meg is látogatta Pápán az ott szolgáló katonát), aki – mesterével ellentétben – azt vallotta, hogy a lelki betegségeknek a szeretet hiánya, az elhanyagoltság érzése a kiváltója, nem pedig a ki nem elégített szexualitás. És Szent István Intelmeiről tűnődik Szőnyi Zsuzsa, Kós Károlyra emlékezik – róla természetesen a tervei alapján közadakozásból emelt zebegényi templom jut eszébe, valamint a helytállásnak és a józan gondolkodásnak az az erdélyi „járványa”, amely – az írónő reményei szerint – egyszer talán átterjed Magyarországra is.
Több százan kocsmáztak Szőnyi Zsuzsa római teraszán abban a hét esztendőben is, amelyet az új könyv sorra vesz. Olyan személyiségek, akik idehaza messze elkerülik egymást. A „mindenki mindenkire gyanakszik” című nagy hazai társasjátékba Szőnyi Zsuzsa egyetlen percre sem volt hajlandó beszállni. Azt sem akarta megtudni sohasem, hogy a kádári időkben ki volt beépítve a kocsmába. „Továbbra is szeretni akarom a barátaimat, akármilyen sötét alakok is lehetnek közöttük” – írja a könyv vége felé. Kossuth-díjat érdemel, aki ezt utána tudja csinálni. A kitartó magyar vendégszeretetéről nem is beszélve.
(Szőnyi Zsuzsa: Római terasz. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 2600 forint)