Köznapló

Január 5., péntek
Sose értettem, honnan telik a pénzintézeteknek csodás üvegpalotákra, hol áhítatos a csend, mint a templomban, és az is rejtély volt, miért vágtázik a bankok felé vastag fizetés reményében annyi sok frissen végzett ifjú ember. Nemrég megvilágosodtam: az egyik jól ismert bank segített hozzá.
Volt ebben a bankban korábban némi pénzünk, de aztán szükség lett rá, kivettük. Az alkalmazott javaslatára, hogy ne kelljen újra számlanyitási költséget fizetni, benne hagytunk az egyiken plusz 66, a másikon mínusz 77 forintot – botormód. Telt az idő, egyszer csak azt vettük észre, hogy a mínuszos számla összege postaköltséggel, számlavezetési díjjal és kamatelszámolással egyre nő, és a 2006. december 29-i kimutatás szerint már 4886,54 forinttal tartozunk, másként szólva: a kezdőösszeg 634-szeresével rövidültünk. Kaptunk is egy felkiáltójeles figyelmeztetést: „Kérjük, tartozását mielőbb rendezni szíveskedjék!”
Postázták a pluszos számla kivonatát is a növekményéről, eszerint a 66 forint azóta 68,19-ra nőtt, vagyis gazdagodásunk 1,03-szoros.
Pár hónapja benn jártam a belvárosi fiókban tisztázni az arányokat. Egy kedves hölgy elmondta: ha egy alacsony összegű számlán semmi pénzmozgás nincs, a bank egy idő után megszünteti. A miénkkel miért tettek kivételt? A kérdésre nem tudta a választ, átirányított egy kolléganőjéhez, ám az ugyanolyan tanácstalan volt, s egy további kolléganőhöz fordult, aki szintén hívott még két embert. Büszkén figyeltem, milyen szakmai felpezsdülést hozott két számlánk a pénzintézet szürke hétköznapjaiba. A büszkeség hamar odalett. A bankkisasszony a szakmai megbeszélés végén közölte: ki kell fizetnünk a tartozást.
Viszonzásként elárultam neki, mi ragadott meg a Rockefeller családról pár éve sugárzott filmből. A hat-hét éves fiúcskát, a második Rockefellert apja elvitte a bankba, hogy számlát nyisson 10 cent kezdőösszeggel, melyet e célra tőle kapott. A 10 cent kamataiból a fiúcska tizennyolc éves korára akkora összeget kapott, amely bizonyította, megéri bankban fialtatni a pénzt. Így van ez Amerikában…
Nálunk viszont, aki nem figyel oda, annak pár év múlva a bank viszi a házát, ugye, hölgyem?, ezzel a kérdéssel fejeztem be a történetet. Ó, az egészet tán nem, de a felét könnyen lehet, válaszolt a formás hajadon.
Tanulság? Van. Aki párnacihában tartja a pénzt, arra sosem fognak olyan szépen mosolyogni, mint rám a jó nevű bankban.

Január 7., vasárnap
Apám kántor is volt fiatal éveiben, talán ezért fontos számomra mindaz, ami itt következik.
Geodétaként gyakornoki időmet Halléban töltöttem, Németország keleti felén, s hamar észrevettem, milyen remek hanglemezek kaphatók szinte bagóért. Tizenkét–tizenöt márkába kerültek (ötven–hatvan akkori forintba) a blues klasszikusai közül Muddy „Mississippi” Waters, Big Bill Broonzy, a protest song legnagyobbja: Pete Seeger lemezei (Bruce Springsteen legújabb CD-jének Seeger halhatatlan dala, a We Shall Overcome a címadója, de micsoda különbség az utóbbi javára!) és persze a klasszikusok csodái: Vivaldi-concertók Harnoncourt-ral; Beethoven szimfóniái Bernsteinnel, Wagner Walkürje Birgit Nilssonnal és Solti Györggyel, barokk trombitaművek Ludwig Güttlerrel – megtelne az egész oldal, mire a végére érnék.
Bach külön bekezdést érdemel. Teljes kiadott életművéből számomra a legfontosabbak az orgonaművek voltak. Feltűnt, hogy minden lemezen szerepel, hol és kinek a hangszerén hangzik fel az adott fúga, toccata és a többi mű: Trostén az altenburgi vártemplomban, Silbermann orgonáján a freibergi dómban vagy éppen Sauerén a lipcsei Tamás-templomban.
Van a lemezeim közt egy magyar Bach-felvétel Lehotkával, de annak borítóján nem szerepel ilyesmi, csak a hátoldalon olvasható, az előadó a váci zeneiskola Jehmlich orgonáján játszik, és ha jól tudom, hasonló a helyzet a többi magyar lemezzel is. Miért? Talán mert kínos hírt adni arról, hogy az itthoni orgonák dolgában katasztrófahelyzet alakult ki 1949 után. Ekkor verték szét az Angster orgona- és harmóniumgyárat. (A Magyar nagylexikon szerint csak „államosították”. Egy frászt!) Mielőtt elmondanám, hogy történt, az előzményekről kéne szólni.
Az egyetlen hazai alapítású orgonaépítő céget Angster József alapította, mely aztán megszakítás nélkül működött 1869-től nyolcvanhárom éven át. Hasonlóan a német Silbermannhoz, Angster is Párizsban sajátította el mindazt, ami ahhoz kell, hogy ne csak mestere legyen valaki az orgonaépítésnek, hanem művésze is egyben. Itthon a pécsi új zsinagóga építői bízták meg elsőként, készítsen nekik orgonát. (Egyébként a századik orgonája is Pécsett szólalt meg: a székesegyházban.) 1908-ban már 100 munkást foglalkoztatott, és ez a szám hamarosan 200-ra emelkedett, de az Angster céget leginkább az minősítette, hogy kitűnő hangzású orgonák szóltak az egész Kárpát-medencében: a pápa ezért tüntette ki 1918-ban a Szent Gergely Rend lovagkeresztjével. Fiai méltó utódai voltak: ők építették a Szent István-bazilika nagyorgonáját, majd a fogadalmi templom hatalmas hangszerét Szegeden, ez máig a kontinens egyik legnagyobb orgonája. Az unokák vették át az üzem vezetését 1940-ben, ám nekik már csak keserűség jutott.
Jött az államosítás 1949-ben, Pécsi Hangszer- és Asztalosárugyár, ezt festették a cégtáblára, és mivel az egyház nem tudott megrendeléseket hozni, a tervgazdálkodás konstrukciójából a gyár kezdettől kilógott. Hogy ezután mi történt? Hadd idézzem Fekete Károlyt, a hangszer tudósát: „Az orgonasípokhoz tárolt elsőrendű faanyagokból koporsók készültek, a gépparkot megette a rozsda, a gyár levéltárának egy része papírgyűjtő fiatalok martaléka lett, a vezetőket és családtagjaikat meghurcolta a hatalom. Letartóztatás, házkutatások, vizsgálati fogság, bíróság és egy-egy év börtön lett részük a javak államosítás előli elvonása, klerikális barátság és a hangszerek királynői miatt.”
Szép-szép, hogy Pécsett utóbb utcát neveztek el Angster Józsefről, egy szakiskola is viseli a nevét, és tavaly decemberben a cégről kimondták: az Angster család európai hírű orgonaépítő művészete magyar örökség. Csakhogy az embernek óhatatlanul eszébe jut, ha fölrakja a korongra a német lemezeket, hogy míg nálunk a nagy hírű cég koporsókat gyártott, Németország keleti felében Silbermann és Trost orgonáit megbecsülték, ápolták, és hozzáértőiket jól tartották. Ahol kultúra van, ott kultúra van – még a zsarnokság éveiben is.

Január 9., kedd
Nem az a baj, hogy egy pápai fiatalember elhatározta, bosszút áll a szoba-konyháért, ahol nevelkedett, és politikai karriert csinál bármilyen rendszerben, s az Apró család segítségével Magyarországnak ma ő a miniszterelnöke. Az sem perdöntő, hogy egy harmincnégy éves, orvos végzettségű informatikaicég-tulajdonos jogi, közgazdasági, műszaki és politikai előképzettség nélkül ma gazdasági miniszter lehet, s rajta akarja hagyni mindenen a keze nyomát. És van annál is nagyobb baj, hogy míg a korábbi államelnök lánya, szintén előélet nélkül, külügyminiszterként az ellenzéket simfeli, mert az okkal aggódik, hogy átcsúszunk az orosz érdekszférába – „ezt barátságtalan megnyilvánulásnak veszik majd Moszkvában” –, mindeközben Putyinék elzárják a Barátság olajvezetéket.
A legnagyobb baj, hogy mostantól nem lesz nyugalmunk. Egy maroknyi csapat módszeresen rombolja mindennapjaink összes pillérét. Ha bejáró valaki, ha beteg, ha iskolába jár, ha postára megy, ha patikába, ha gazdálkodó, ha vállalkozó – mindenkit zaklatnak valamivel. Új fizetési mód, új kötelességek, új nyomtatványok, új „támogatási” rendszer, új előírások: még annak sem lesz nyugta, aki eddig otthon feleségként a gyermekeit nevelte, mostantól a háztartásbeli is adóköteles.
Karátson Gábor ’97-es esszékötetében olvasom: „Hangulatok mentek ki a világból.” A múlt idő nem stimmel, a többi igen. Olyan hangulatokat irtanak sosem látott tempóban, melyek nélkül az ember otthontalanná válik, s egy idő után hazátlanná. Ha például a posták megszűnnek – mint hallani –, és az élelmiszerbolt eladója előbb lemér húsz deka párizsit, majd a kezét valamibe törölve átveszi a pénzes utalványokat és az ajánlott küldeményeket (ez semmivel sem nagyobb túlzás, mint maga az ötlet), akkor véget ér valami, amit a Lajtától nyugatra senkinek sincs mersze felrúgni. Mert ami ennek okán véget ér, nem csupán a szolgáltatás, legalább annyira egyfajta hangulat. A postáskisasszony arca és hangja, a kézbesítő iránti bizalom, aki egy idő után szinte családtagnak számít, és hogy ki ne felejtsem a sorból: elmúlik a helymeghatározásnak az a lehetősége is, hogy a kérdésre, merre laknak Varjúék, azt mondhatjuk: a postától két házzal a Tisza felé. Aztán ott vannak a piacok: „korszerűsítették” őket, vége a varázsuknak.
Ráadásul egyre rosszabbat kapunk a régi helyett.
Ha már a postáról szóltam: Európában épp itt, a Monarchia országaiban működött legjobban ez a szolgáltatás, de rendben volt a városi és vasúti közlekedés is, sőt aki a vasúthoz került, biztonságban érezhette magát, és előre kiszámíthatta a nyugdíját.
Hangulatok mennek ki a világból, de jobbára csak nálunk. Az említett harmincnégy éves orvosból avanzsált gazdasági miniszter pénzünkből tavaly oldalas hirdetéseket tett közzé, melyek szerint pár év múlva utolérjük Ausztriát. Az úr vagy szélhámos, vagy a poszt elvette az eszét, hiszen nincs még egy ország, ahol úgy ragaszkodnak a tradíciókhoz, mint ott: a legkisebb falu is szigorúan őrzi hangulatait, másként szólva: vigyázza, ami érték.
De nekünk is van egy komoly tradíciónk: a nép el tudja kergetni a politikai szélhámosokat, nem nézi, mibe kerül. Lehet, hogy sokba kerül…