Köznapló

Január 12., péntek
Hallom, hogy a neves tévészerkesztő „elhatárolódott” jogtudós felesége szavaitól. Nem akarom részletezni, mit tartok az ilyen emberről mint férjről, mert riaszt az árny, amely mögötte lopakodik: azoké az éveké, amikor a férj megtagadta feleségét, a fiú följelentette apját – s miért? Szavakért… Szégyen, másfelől viszont szánalmas.
A minap olvasgattam Su-la-ce könyvét, Az ifjú Lin-csi vándorlásait. Sári László tolmácsolja a buddhista szerzetes gondolatait, és köztük leltem az alábbi mondatokra: „Szemünkben a dolgok már nem önmagukkal, hanem öltözékükkel, a szóval, a megnevezéssel lettek azonossá. […] A szóval, a rákényszerített tökéletlen külsővel alakítja ki aztán az ember minden létezővel a viszonyát.” Odébb meg azt olvasom: „Ha nincs bennünk elég bátorság, örökre feladjuk a gondolkodást, és örökké tiszteljük a hamis írást és hamis alkotóját.” Leginkább mégis ezt a néhány mondatot érzem ideillőnek: Lin-csi „tudta már, hogy a földi tettek értékét, bármit tesz is a jövőben, úgyis csak egyetlen mértékkel mérheti. […] Ez pedig a méltóság. Ha valami méltósággal megtehető, akkor jó. Ha nem, akkor elvetendő.”
Tudják, mikor íródott mindez? A kilencedik században. Elhatárolódásra hajlamos mai férjeknek feltétlenül ajánlom. Gyógyító ereje van.

Január 15., hétfő
Most, hogy Bács-Kiskun megyét kezdi ellepni a német szemét, újra azon tűnődöm, miért kell nekünk önkéntes csicskásként szolgálni hatalmakat, amelyek alig lendítenek rajtunk, ráadásul folyton belénk törlik mocskos csizmájukat. Ezért sem értem, miért nem fordítja a nyakát a privát és a közszféra inkább India felé? Vagy Kína irányába? Ezeké a jövő, pár év múlva Európa irigykedve lesi majd a hátukat. Ráadásul hatalmas kultúra áll mögöttük! De nem. A mi politikusgárdánk és az értelmiség nyakát nyugat irányába rögzítették, nem fordul, nem lát másfelé.
Ez a dolog egyik oldala.
A másik: pár éve föllapoztam iskolai történelemkönyveket, ugyan találok-e bennük utalást arra, hogy bizonyos hatalmakat azért neveznek „nagynak”, mert leigáztak és kifosztottak másokat, tehát inkább rablóhordák, mint „kultúrnépek”. Nos, magyar tankönyvekben még csak utalást sem lelni ilyesmire.
Irak megszállásának idején szóvá tettem egy jobbféle társaságban: nincs rendjén, hogy a jenkik épp csak betették a lábukat, máris ki vannak fosztva a bagdadi múzeumok. Óriási értékeket vittek katonai segédlettel a szélrózsa minden irányába, ahogy az oroszok negyvenötben, amikor komplett könyvtárakat, múzeumokat, gyárakat pakoltak vagonokra Kelet-Európában. Így bántak el az angolok Indiával, és a franciák sem ártatlan báránykák: Napóleon keze ragacsos volt, jó néhány itáliai gyűjtemény bánta ezt – próbálom elképzelni, mi lehet a Louvre leltárkönyvének „eredet” rovatában egy-egy Raffaello- és Leonardo-képnél…
Szóval sorolgattam a történteket, mikor is megszólalt egy pápaszemes koma: „De hisz az angolok cserébe fejlett kultúrát hagytak ott Indiában.” Na, mondom, itt is felbukkant az a fehér ember, aki képtelen különbséget tenni kultúra és civilizáció között, ráadásul folyton mentegeti a tolvajokat.
De más oka is van, hogy a pápaszemes ennyi idő múltán is indulatba hozott. Egy német tévécsatorna dokumentumfilmet sugárzott Nofertiti szobrának történetéről, és kiderült, a csirkefogók cseppet sem röstellik, hogy kifosztották a világ gyanútlanabb felét, sőt hetvenkednek vele.
A história azzal kezdődik, hogy Ludwig Borchardt 1911-ben ásatásra kért engedélyt Amarnában a kairói német archeológusok első embereként. Megkapta azzal, hogy Egyiptomot illeti a talált leletek fele, és azt is az egyiptomi fél hagyja jóvá, mit vihetnek magukkal Németországba.
Borchardték 1912. december 6-án egy föld alatti helyiségre bukkantak, benne Ehnaton fáraó és felesége, Nofertiti festett szobrára. Az öröm elvette a régészek eszét, a fáraó szobrát leejtették, az darabokra tört, a királynéét viszont sikerült épen a felszínre hozniuk. Olyan szépség áradt belőle, hogy elhatározták, nem adják oda az egyiptomiaknak. Rögtön visszavitték a föld alá, rádobtak néhány lapát sarat, és persze kihagyták a leletek jegyzőkönyvéből. A gyanútlan egyiptomiak megfelezték a talált anyagot, és aláírták a kiviteli engedélyt. Nem sejtették, hogy a németek viszszamennek a helyszínre, kiemelik a sárból a szobrot, és meg sem állnak vele Berlinig, ahol is elrejtik az illetéktelen szemek elől.
Hogy hová, arra az ad magyarázatot, ha utánagondolunk, mennyibe is kerül egy ilyen expedíció. Sokba. Igaz, hogy egy német katalógus szerzője azt írja, Borchardt maga finanszírozta az ásatást, mi azonban tudjuk, mert túlélők vagyunk, tehát okosak, egy ilyen történet nem kezdődhet pénzes támogató nélkül. A régész akciójához a gazdag gyapjúkereskedő, James Simon adta a milliókat, természetes hát, hogy az ő házában landolt nagy titokban Nofertiti szobra.
Minden rendben levőnek látszott, de valaki szokás szerint kotyogott, s a dolog kiderült. Furcsa, hogy a németek még ma, csaknem száz évvel a történtek után is próbálnak maszatolni, példa rá egy művészettörténeti cikk. Ezt olvasni benne: „Hogy elkerüljék a bonyodalmakat, az anyagot nem állították ki.” Mesebeszéd. Borchardt kért titoktartást munkatársaitól meg persze a gyapjúkereskedőtől, ám amikor kiderült, hogy eltűntek a jegyzőkönyvek, ráadásul értesítés jött Kairóból, Borchardt nem vezethet több ásatást Egyiptomban, Simon érezte, ebből baj lehet, és gyorsan odaajándékozta a szép Nofertitit a berlini egyiptomi gyűjteménynek.
A figyelem a vesztes háború miatt lankadni látszott, ezért gondolta 1924-ben Schäfer, a Neues Museum vezetője, vigasztalásként hadd lássa ezt a páratlan kincset a közönség is – kiállította Berlinben. Botrány lett: az újságok hazaárulónak mondták a direktort, Egyiptom Németországot tolvajnak, és visszakövetelte a szobrot. El is kezdődtek a tárgyalások, de lassan haladtak, jött Hitler, és kijelentette, nincs alkudozás: Nofertiti a németeké, azt mond a világ, amit akar.
Ezután kezdték suttogni, hogy a nácik valósághű másolatot készíttettek a szoborról, azt látni a múzeumban, az eredetit titkos helyre dugták. Igaz volt-e a hír, vagy sem, nem tudni, csak azt, hogy Hitlerék egy sóbányába menekítették. Negyvenötben az amerikaiakhoz került, s annyira tetszett nekik, hogy rögtön vitték volna Washingtonba. Egy katonaruhába bújt műtörténész tiszt, Walter Farmer azonban ricsajozni kezdett, azt mondta, botrányt csap, végül az egyik tolvaj mégsem lopta meg a másikat.
Nofertiti a németeknél maradt – mert Hitler ide, lágerek oda, szóba sem került, hogy Egyiptom visszakapja –, s a filmben, amelyről szóltam, Dietrich Wildung, az egyiptomi gyűjtemény mai igazgatója nyíltan és mosolyogva mondta a szemünkbe: e szobor Berlin múzeumi világváros státusának a szimbóluma immár, tehát onnan semmiképp nem kerülhet el.
Így megy ez arrafelé, barátaim. Más kincsét ellopni, a magunk szemetét meg másra szórni. Vasárnap aztán a társadalom megbecsült tagjaként szépen felöltözni, elmenni a templomba, meggyónni a bűnöket, amelyek közt azonban sem a kincsekről, sem a szemétről nem történik említés.
Arra persze nem vennék mérget, hogy az a Nofertiti, amelyért jegyet vált a berlini múzeumlátogató, ugyanaz, mint amit Borchardt Egyiptomból kilopott. Arról ugyanis az amerikaiak is készítettek másolatot. Ugyan mi késztette őket erre?

Január 17., szerda
Járt nálunk pár éve egy kedves sokbeszédű ember, aki bármiről szólt, fűszerként meghintette néhány Kosztolányi- és Pilinszky-idézettel, ehhez jött mondatainak ritmusa: az aszfalton járók cipőjének kopogását idézte – az ilyenre mondják, hogy abszolút pesti. Érkezése is ezt jelezte: a hőség ellenére zakóban, csokornyakkendőben és ragyogó cipőben szállt le a vonatról, az állomásfőnök csak nézett.
Örült a sok zöldnek, a Dunának, a Pilis hegyeit gusztálta, és szeretni való lendülettel hadonászott a teraszon jobbra-balra, attól függően, merre nézett. A leves után engedélyt kért, hogy levesse zakóját, a következő fogásnál lekerült róla a csokornyakkendő és a mellény, a kávénál pedig kijelentette, egy vidéki ház pergolával és teraszos kerttel számára is kívánatos életforma volna, bár, mint látja, nálunk még se pergola, se terasz.
Ritkán jutottunk szóhoz mellette, ám két pohár bor után vendégünk kissé merengő lett, arról kezdett beszélni, hogy az olyannak, mint én, sokkal könnyebb. Mindent le tudok hozni földközelbe, az érthetőség világába, ahol a bonyolult gondolat is egyszerűvé, áttetszővé válik, míg az ő kacskaringós kifejezésmódját csak az ínyencek és a vájt fülűek értik. Kis szünetet tartott, hátradőlt, majd szemében csepp felvillanó zöld irigységgel ezt mondta: „Könnyű nektek, ti parasztok vagytok…”
Némi időre volt szükség, hogy felismerjem, nagyobb dicséretet aligha kaptam – akkor sem, ha nem annak szánta. Azóta is itt cseng a fülemben, s próbálok neki megfelelni. Nem könnyű. Mert parasztnak lenni: ez mást jelent, mint tornácos házat, díszkertet, lótartást és azt a hamis idillt, amelyet a fővárosi magazinok tesznek címlapra hetente. E szó lényege a szívós munka, a (szülő)földhöz való rendületlen ragaszkodás, a régiek tisztelete és olyan életmód, amelynek ritmusát a természet és Isten diktálja, senki más.
Vendégünk hazafelé menet hóna alatt vitte zakóját, a csokornyakkendő a zsebébe volt gyűrve, de láthatóan szabadabb volt, mint ahogy érkezett. Nem járt itt azóta, lehet, hogy nem is jön többé, mégis hálásak vagyunk neki. Egyetlen mondattal többet tett értünk, mint más könyvek tucatjaival.
Ami fontos, ott van előttünk, csak meg kell látni, meg kell hallani, és fel kell ismerni, hogy nekünk szól.