Misszió kérdőjelekkel

Úgy tűnik, a magyar vezetésű afganisztáni tartományi újjáépítő csoport (PRT) keretében megvalósítandó fejlesztési pénzek a budapesti minisztériumok bugyraiban fognak felszívódni a rászorulók megsegítése, vagyis érdemi támogatás helyett.
Kezdjük az elejéről: október elsején hazamentek a holland katonák Baghlanból, és helyüket magyar egyenruhások vették át alapvetően civil feladat, a tartomány irányításának ellátására. Most hagyjuk azt, hogy katonáink mit keresnek ott, és az országban a háború öt évvel ezelőtti kitörése óta miért nem jött el az Amerika által óhajtott „béke és demokrácia”, maradjunk a tényeknél! A magyar katonáknak – a saját biztonságuk és a közrend fenntartása mellett – az a feladatuk, hogy az újjáépítést segítsék. Faramuci helyzet ez, amikor géppisztolyos katona adja a kötszert annak, akit talán egy másik – ráadásul nagyon hasonló egyenruhában lévő – katona sebesített meg. Ráadásul az egyenruhásoknak sok más feladatuk is van vagy lehet: politikai, hírszerzési és természetesen katonai feladatok kerülhetnek előbbre azoknál a fejlesztéseknél, amelyekre a helyi lakosságnak valóban komoly szüksége lenne.
A baghlani újjáépítésre a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) félmilliárd forintot különített el, de ennek sokszorosát lehet nemzetközi alapokból megszerezni értelmes programokra. A nagy konc azonban váratlanul több minisztérium figyelmét is felkeltette, és megindult a lobbi a minél nagyobb falatok megszerzésére.
Tudni kell, hogy a magyar humanitárius segélyezés a Külügyminisztérium, egész pontosan egy hosszú nevű főosztálya alá tartozik. A nemzetközi fejlesztési együttműködési, gazdasági és tudománydiplomáciai főosztály létrehozására uniós előírások miatt volt szükség, hiszen amióta EU-tagok vagyunk, a nemzeti jövedelem 0,39 százalékát kötelesek vagyunk nemzetközi humanitárius vagy fejlesztési programokra fordítani. Ha például sok áldozattal járó természeti katasztrófa történik valahol, ennek a főosztálynak a munkatársai dugják Gyurcsány Ferenc hóna alá az áldozatoknak szánt pokrócot, és jelentik be, hogy Magyarország – az erre szakosodott profi civil szervezeteken keresztül – hány millió forinttal támogatja a segélyezést.
A PRT-pénzt mindezek ellenére – és sokak ámulatára – nem a külügy, hanem a MeH kaparintotta magához. Nyilván azért, mert ez az összeg már átlépte Gémesi Ferenc szakállamtitkár ingerküszöbét. A dolgok jelenlegi állása szerint az összeg zöme különféle minisztériumok bugyraiba kerül – kap belőle az Igazságügyi és Rendészeti, az Önkormányzati és Területfejlesztési, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési, a Gazdasági és Közlekedési, az Egészségügyi és a Honvédelmi Minisztérium. A külügynek – és rajta keresztül a térségben már komoly tapasztalattal, irodákkal rendelkező profi segélyszervezeteknek – a teljes költségvetés harmadánál kevesebb jut.
Azon túl, hogy nehezen elképzelhető egy budapesti aktatologató a területfejlesztési minisztériumból a nagy afgán pusztaságban, és furán mutatna egy, a magyar tarkához kiválóan értő fölművelési és állattenyésztési helyettes államtitkár golyóálló mellényben, az ügy egy rendkívül kínos kudarcot is eszembe juttat. 2003-ban ugyanis szakértő szocialista–liberális kormányunk – rendkívüli nagylelkűségről téve tanúbizonyságot – felajánlott Törökországnak kétezer darab gázálarcot humanitárius segély gyanánt. NATO-partnerünk köszönte a lehetőséget, és várta a polgárai védelmét szolgáló eszközöket. Az iraki háború közben elkezdődött, de a szállítmány eltűnt a külügyi–gazdasági–földművelésügyi és vidékfejlesztési tárcák Bermuda-háromszögében (a kormányrendelet szerint e három minisztériumnak kellett egyeztetnie az ügyben). A belügyet is belekeverték (ők állítólag pokrócot küldtek ki), a honvédelmet kihagyták (igaz is, mi köze a katonának a gázálarchoz?), aztán azon bukott meg az egész, hogy az egyik állami szerv nem kapott engedélyt a másik állami szervtől a kormány által adott nemzetközi segély kivitelére. A háború elmúlt, a törökök pedig szóltak, hogy köszönik a nagylelkűségünket, de immár okafogyottá vált a gázálarc, hagyjuk az egészet a fenébe! Nem mellesleg az adófizetőknek négyszázmillió forintjába került az egész, ráadásul elkönyvelhettünk egy nemzetközi blamázst is. Ezt megelőzően – még az Orbán-kormány idején – a civileknek sikerült megoldaniuk egy jóval bonyolultabb missziót is, ráadásul éppen Afganisztánban: a kormány százmillió forintos segélyét a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, valamint a Magyar Baptista Szeretetszolgálat kapta meg. Előbbi segélyezőirodát nyitott Észak-Afganisztánban, fillérre pontos átvételi jegyzőkönyveket vezetett, és az egészet auditáltatta egy könyvvizsgáló céggel a külüggyel való elszámolás előtt. A baptisták különrepülőgéppel vittek ki ötvenezer adag élelmet, takarókat, higiéniai szereket és egyebeket, saját forrásból is hozzátéve százmillió forintnyit az adományhoz, és természetesen ők is fillérre elszámoltak a humanitárius segéllyel.
Jó tudni azt is, hogy elődeink, a hollandok a PRT során közvetlenül nem hajtottak végre programokat, erre a feladatra a helyi kormányzatot vagy otthoni civil, illetve nemzetközi segélyszervezeteket kértek fel. Mindezek ellenére sem tudták elkerülni a szokásos csapdát, vagyis azt, hogy olyan elképzeléseket próbáltak ráerőltetni a helyiekre, amelyek a holland társadalmat vették alapul, és egyáltalán nem illeszkedtek a helyi, afgán szokásokhoz és lehetőségekhez.
Képzeljük csak el, mi lesz akkor, ha nemzetközi tapasztalatokkal alig vagy egyáltalán nem rendelkező minisztérium illetékese dönt egy hazánktól gyökeresen különböző társadalmi-kulturális berendezkedésű országban elinduló programról! Erős a félelem, hogy a minisztériumok (fölösleges) bevonásával a nagy gázálarcblamázshoz hasonló valami készül most is a Miniszterelnöki Hivatalban, s az afganisztáni misszió nem is veszélytelen, ha hozzá nem értők veszik kézbe az ügyet. Ráadásul a Honvédelmi Minisztérium ragaszkodik ahhoz, hogy a kiutazó civileket katonai központokban képezzék ki. Azt akarják, hogy Baghlanban páncélos járművek és géppisztolyos katonák kísérgessék a segélymunkásokat, nem értve meg, hogy épp ez az általuk nem kívánt kíséret sodorhatja veszélybe őket. A segélymunka lényege ugyanis a segélyezettek iránti alázat, és ezt nem nehézfegyverekkel a vállon lehet a legjobban demonstrálni. Az ökumenikusok például 2001 óta végeznek folyamatosan humanitárius és fejlesztőmunkát (élelmiszer- és ruhaosztás, csatornatisztítás, tucatnyi iskola, valamint két egészségügyi központ felépítése és felszerelése, tanfolyamok szervezése) Észak-Afganisztán több tartományában, de még egyszer sem támadták meg őket. Ha most hirtelen páncélozott katonai járművek védelmében jelennek meg a munkatársaik, az szemet szúr. Nemcsak a lakosságnak, hanem a mindenütt jelen lévő terroristáknak is, akik arra gondolhatnak: akiket ennyire védenek, azokat érdemes lehet megtámadni.
Ha már ott vagyunk Afganisztánban, és elköltünk egy nagy kalap pénzt az adófizetők forintjaiból, közös érdek lenne a sikeres tevékenység. Fontos lenne ez itthon, az afganisztáni emberek körében és a nemzetközi partnerek szemében is. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, mindezek helyett kínos magyarázkodások, elcsordogált pénzek és érdemi munka nélküli hazatérés lesz a vége. Abban csak reménykedni tudunk, hogy senki nem hal bele a kalandba.