Ha az ember sorskérdésről ír, akkor a legjobban teszi, ha tiszta forrásból merít. A bevezetőt Illyés Gyulán kívül Babits Mihály, Fülep Lajos és Fekete Gyula mondataiból válogattam össze. Egyik sem mai gondolat. Illyésé, Babitsé és Fülepé még a második világháborút megelőző időből – a Nyugat 1933-as sorozatából – származik, de annak is már több mint negyven éve, hogy Fekete Gyula félreverte a harangot. Meghökkentő montázs, pusztába kiáltott szavak a pusztulásról. Elbizonytalanítják az embert: ha Illyésre, Babitsra, Fülepre és Feketére nem figyelt oda senki, lehet-e egyáltalán foganatja az esendő szónak az egyre terebélyesedő bábeli zűrzavarban?
Aggályoskodó, nacionalista népiesek – ezzel söpörték le az írókat már a világégés előtt, hát még utána! Pedig nem tettek mást, mint felismerve a veszélyt, időben szóltak. Fekete Gyula jószerével egész életművét a magyar népesedési katasztrófa okainak és következményeinek szentelte – mindhiába. Most pedig, amikor nyakunkon a teljes csőd, szinte mindenki úgy növeli, hogy elfedi a bajt. Ha a demográfiai tendenciák tíz éven belül nem változnak meg gyökeresen, akkor a magyarság kipusztulása elkerülhetetlen.
Kannibálok
A magyarok 1958 óta, tehát idestova fél évszázada csupán négy évben reprodukálták önmagukat; a halálozások száma évente immár 40 ezerrel, arányaiban lassan ötven százalékkal meghaladja a születésekét. A teljes termékenységi arányszám, a köznyelvben átlagos gyerekszámként ismert mutató lassan egy évtizede 1,3 környékén stagnál, miközben az egyensúlyhoz legalább 2,1-nek kellene lennie. Az abortusztilalom teljes feloldása, 1956 óta hat-, sőt a nyilvántartásba nem vett esetek becsülhető száma szerint talán nyolcmillió magzat lett küret áldozatává; Magyarország népessége az 1981-es csúcsról, a 10,7 millióról mára 10 millióra süllyedt, de a határon túliak bevándorlása nélkül ennél is nagyobb lenne a fogyás, miközben a lakosság egyre jobban elöregszik, így termékenysége rohamosan csökken, tehát a pusztulás felgyorsul.
A társadalmi problémák jól ismertek. Összeomló nyugdíj- és egészségügyi rendszer, fokozódó munkanélküliség, ugyanakkor bizonyos szakmákban munkaerőhiány, óriási mértékű eladósodás, kilátástalan jövő, a közbizalom általános erodálódása, ráadásként magyarverések és sírgyalázások szerte a Kárpát-medencében. Többnyire külön kezelt válságtünetek, pedig visszavezethetők egyetlen közös okra: a katasztrofális magyar népesedési helyzetre.
Közismert, hogy a demográfiai hanyatlás nemcsak magyar, hanem általában európai tünet, jóllehet mi azon nemzetek közé tartozunk, amelyeket a legjobban sújt. A kérdéskört a jelentős többség hajlamos azzal elintézni, hogy a népesedés alakulása olyan, mint az időjárásé: hol kisüt, hol beborul, hol jobb, hol rosszabb; a tudálékosak a világgazdasági ciklusokkal állítják párhuzamba, mások pedig elvontan azzal érvelnek, hogy mindez a paraszti helyébe lépő fogyasztói társadalom egyik jelensége. Ez utóbbi legalább igaz, csak éppen nem törvényszerű, hogy az életforma megváltozása ilyen drasztikusan hasson a népesedési viszonyokra. Az egyre nyitottabbá váló társadalom, a szabadságjogok kiterjedése sem magyarázza ilyen mértékben a fogyást, a minimális egyensúly megbomlását. Fekete Gyula Véreim, magyar kannibálok! című könyvében százhatvankét okot sorol fel, amelyeket az alábbi főbb csoportokba szedhetjük: a család, a házasság és az anyaság intézményének válsága, a gyerekvállalás időpontjának kitolódása, a fogamzásgátlás, az abortusz térhódítása, az önző, önmegvalósító életvitel, a káros szenvedélyek, a fáradó életösztön, a politika mellébeszélése, a sajtó hallgatása, a szekularizáció, a városiasodás, a közöny, a nyugdíjrendszer. Nagyjából ezeket találhatjuk meg a legtöbb tudományos publikációban is.
Az okok egy részéről (városiasodás, szekularizáció) a társadalom túlnyomó többsége halványan érzi, hogy kapcsolatban lehet a népesedéssel, másik csoportjukról (fogamzásgátlás, abortusz) ezt tudja is, de az ezekhez való jogról semmiért nem mondana le, azt pedig el sem tudja képzelni, hogy a nyugdíjrendszernek ugyan mi köze lehet a demográfiai folyamatokhoz. Sőt az okok mellett a következményekre ugyanez vonatkozik: felszínes ismeretekkel képtelenségnek hangzik, hogy az elöregedés növeli a munkanélküliséget.
Ha mindezekhez hozzávesszük a demográfiai kérdésről, a gyermekvállalásról a médián keresztül az emberekbe sulykolt téveszméket – ezek közül a leginkább égbekiáltó: a gyerek magánügy –, akkor elmondhatjuk, óriási a fogalmi, ideológiai káosz.
Pedig az alapelv roppant egyszerű: az emberiség, egy nép továbbéléséhez alapvetően két feltétel teljesülése elengedhetetlen: a javak és az élet újratermelése. Mennyiségileg és minőségileg egyaránt. De a javak körétől eltérően ha egy társadalmon, egy népen, sőt egy egész civilizáción eluralkodik az élet újratermelésében az akaratlagos igazságtalanság – tömeges egykézés, szinglivilág, gyerekellenes közhangulat –, akkor az hosszú távon az adott társadalom, nép, civilizáció kimúlásához vezet.
Ennek vagyunk tanúi Európában harminc, Magyarországon pedig immár ötven éve.
Aligha véletlen egybeesés, hogy a globális imperializmus a szabadosságot túlhajtó és az úgynevezett jóléti államokat megteremtő Európában népesedési katasztrófával jár együtt. A probléma gyökerei természetesen mélyebbre nyúlnak az elmúlt évtizedeknél. A jellemzően falusi világban a gyermek nemcsak a szeretet, a vallásosság jegyében volt áldás, Isten ajándéka, hanem gazdasági érdek is fűződött az utódokhoz: több munkás kezet lehetett hasznosítani a gazdaságban. Másfelől a szülő felnevelte gyerekeit, akik öregkorában eltartották. A lényeg: az emberek nem csupán az egyház tanításának engedelmeskedve, „hobbiból” neveltek gyerekeket, hanem gazdasági érdekből is.
Kutyapótlék és kutyaól
Ezért a fogyasztói társadalom népesedési folyamatait vizsgálva sem ragadhatunk le az alapvetően szellemi hatásoknál, mint a szekularizáció, a kiterjedt demokratikus jogok, az individualizmus, hanem a gazdasági tényezőket is számba kell venni.
A generációk egymásrautaltságára épülő társadalomhoz képest a nyugdíjrendszer alapvető változást hozott az élet körforgásában. A jóléti államban látszólag már nincs szükség utódokra a békés, nyugodt öregkorhoz, sőt a gyerek egyenesen akadály. Csak vesződni kell vele, többfelé kell osztani a jövedelmet, kevesebb idő jut a munkára, a nyugdíjas évek megalapozására. Nem túlzás: a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában, akképpen, hogy nem veszi figyelembe a felnevelt utódok számát – ami a későbbiekben meghatározza a nyugdíjalapba befizetők számát is –, igazságtalan, sőt életellenes. Ha következetes a liberális logika, akkor nemcsak a szülés, születés, tehát a gyerek, az életre való nevelés, hanem a halál, az arra való felkészülés, a nyugdíj is magánügy. Ha a gyereknevelés költségeit nem akarja megfizetni a társadalom, akkor az öregkori eltartásra ugyanilyen kérlelhetetlen szabályoknak kellene vonatkozniuk!
A nyugdíjrendszer csak az egyik és még nem is a legjelentősebb elem az élet újratermelését gátló jövedelem-újraelosztásban. A kapitalizmus, miközben szabad versenyt, esélyegyenlőséget hirdet, mai formájában, különösen az egykori szovjet tömb országaiban, ahol megkésve és eltorzítva vezették be, durván kizsákmányolja a gyerekeket nevelő családokat. Sokkal durvábban, ahogy azt Marx gondolta volna; s a szocializmus e tekintetben nemhogy különbözött volna tőle, méltó társként szegődött a kapitalizmushoz.
Pedig a klasszikus angol közgazdaságtan nagyjai, Smith, Ricardo és Malthus kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a munkás bérének nemcsak a végzett munka ellenértékét, ezenfelül még csak nem is a napi újratermelés, hanem a jövőbeni újratermelés költségét is tartalmaznia kell. (Igaz, Malthusnak másik elméletet is köszönhetünk, amelyre a népesedési hanyatlás veszélyeit lekicsinylők szívesen hivatkoznak. E szerint míg az élelmiszer-termelés legfeljebb számtani, addig a népesség mértani sor szerint nő, ami hosszú távon nyomorhoz vezet. Több mint kétszáz év távlatából megállapíthatjuk, Malthus alábecsülte a Föld népességeltartó képességét. Az élelmiszeripar a Föld mai, hétmilliárdos lakossága mellett is túltermeléssel küzd. Igaz, hogy milliárdos nagyságrendre tehető az éhezők száma, de nem a források elégtelensége, hanem az igazságtalan elosztás miatt. Malthusnak mégis köszönetet kell mondanunk felismeréséért. A népesség ugyanis nemcsak mértani sor szerint nő, hanem ugyanúgy fogy is!)
Visszatérve Ricardóék tételéhez: az adott korban ez nem jelentett mást, mint hogy a munkás béréből képes legyen eltartani öt-hat tagú családját. A jogos elv a ma annyit szapult állami ellenőrzés elégtelensége miatt sikkadt el. Ha a munkabért valóban eszerint állapították meg, akkor könnyű belátni, hogy lényegesen magasabb életszínvonalat érhetett el az a munkás, amelyik nem családjára, hanem magára költötte a bérét. Az állam azonban elmulasztotta a beavatkozást, illetve a kérdést az ennek kezelésére alkalmatlan szociálpolitikai feladatok közé száműzte. Az alapelv szép lassan elsikkadt, s ma már nem is tudjuk, hányadán állunk a munkabérrel, mi is annak az elméleti megalapozása, ám a gyakorlat azt mutatja, csak jobb esetben tartalmazza a munka ellenértékén felül a napi újratermelését.
Íme a magyar példa: az adórendszer nem veszi figyelembe az eltartottak számát, tehát úgy tekinti, hogy a munkabérben nem foglaltatik benne a jövő újratermelése. A bírói gyakorlat ennek ellentmond, az apa köteles eltartani gyermekeit, bérét nem költheti csakis magára, válás esetén ez a tartásdíj intézményében ölt testet. Az állam is „érzi”, hogy a munkabérrel nincs minden rendben, hiszen különféle pótlékokat, segélyeket és támogatásokat juttat a családosoknak – persze megközelítőleg sem olyan mértékben, hogy azok fedeznék a gyereknevelés költségeit.
Felmentésképpen azt mondhatjuk, nem is csoda, hogy az állam bajban van, amikor a gyereknevelés költségeinek – legalább részleges – megtérítését kell méricskélnie. A közgazdaságtannak ugyanis van egy óriási adóssága: a munkaerőt olyan meglévő adottságnak tekinti, mint mondjuk a levegőt. A makroökonómia nyelvén megfogalmazva: csak a munkaerőpiac törvényei vannak kidolgozva, ám a munkaerő előállításának (újratermelésének) is van piaca, amit figyelmen kívül hagynak a különféle modellek. A gyakorlat, a napi politika, az állami költségvetés szintjén ez csak akkor érvényesülhet, ha újraértelmezik és teljesen átszabják a jelenleg érvényben lévő adó-, nyugdíj-, valamint a különféle segély- és pótlékrendszert.
Enélkül aligha van remény a kilábalásra a demográfiai katasztrófából, ráadásul a társadalomban feje tetejére áll az igazságérzet. A jelenlegi – az egyszerűség kedvéért nevezzük csak így: támogatási – rendszer kis túlzással csak arra jó, hogy a népesség többségét a gyermekes családok ellen lehessen hangolni – miközben valódi támogatást nem nyújt. Fekete Gyula köteteket írt tele azokkal a véleményekkel, melyek szerint a gyerekét nevelő anya nem dolgozik, hanem élősködik a társadalmon. Csak egy, méltán elhíresült szólam a kórusból: „Civilizált társadalomban, ahol az ember már nincs vak ösztöneinek és a természet törvényeinek alárendelve, az egyén szempontjából a gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát magánügy), mint teszem azt a bélyeggyűjtés, kutyatartás stb. Ha pedig hobbi, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia! A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk; mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat.”
Visszafordíthatatlan?
A gyerek magánügy, sőt hobbi – talán ez a legordítóbb téveszme. A paraszti világban a gyerek még lehetett magánügy, hiszen a család javát szolgálta munkájával. Ma viszont gazdasági értelemben a családok túlnyomó többsége nem magának, hanem a társadalomnak neveli utódait. A szülőnek ugyan milyen gazdasági haszna van a repülőpilóta, agysebész, elméleti fizikus vagy akár marketingmenedzser gyermekéből? Közvetlenül alig valami. Más megközelítésben: az a család, amelyik három, négy, öt gyereket nevel, véletlenül sem élősködik, hanem éppenséggel pillére a társadalomnak. Nagyobb a fogyasztása, ezáltal többlet-forgalmiadóbevételhez juttatja az államot, s a gyerekek felnőve az átlagosnál többet fizetnek be a nyugdíj- és a tb-kasszába, amelynek áldásaiból a gyermektelenek ugyanúgy részesülnek. A példa kedvéért vegyünk egy nőt, aki egyetemi évei alatt férjhez megy, s első gyermekét a diplomája megszerzése idején hozza a világra, tehát nem tud munkába állni. Képzeljük el, hogy az elsőt további négy gyermek követi átlagosan két és fél évnyi különbséggel. Mire a legkisebb poronty is betölti harmadik évét, az aszszony harminchat éves lesz, s havi „jövedelme” nem egyéb, mint a gyes, azaz 25 800 forint. Az élősködés magasiskolája… De tegyük fel, hogy a férj jól keres, mire az ötödik csöppség is megszületik, mondjuk havi 250 000 forintot. Az öt gyerek után járó 70 000 forintnyi családi pótlékkal együtt a család jövedelme 345 800 forint. Ez egy főre számítva 49 400 forint. Bár (2005-ös adat szerint) a létminimum egy főre 56 408 forint, mégse jusson eszünkbe sajnálni az anyát és a családot, mert a létminimumot úgynevezett ekvivalenciaskála alapján kell számítani – hasonlóan, mint a gázártámogatás esetében –, s a két felnőttre és öt gyerekre kalkulált értéke 231 273 forint. Mindjárt kitűnik, képzeletbeli családunk egyenesen dőzsöl. S ha csoda folytán még saját háza és kocsija is van – mindjárt szembesülnie kell többek irigységével. A mai közhangulat szerint sokkal nagyobb szánakozás övezi azt a példa kedvéért gyermektelen, nyugdíjas házaspárt, amely mondjuk kétszer 80 000 forintból tengeti életét. A 250 000 forintot kereső szingliről, netán a kétszer 250 000-ből a kilátástalan jövő miatt inkább az életet élvező gyermektelen párról már nem is beszélve. A statisztikai adatok alapján az egy gyereket nevelő vagy gyermektelen családok életszínvonala két-három- vagy akár többszöröse lehet a két-három vagy több gyermeket nevelő családokénál. Sőt a rezsi levonása után, a ténylegesen rendelkezésre álló, szabadon elkölthető jövedelem alapján – márpedig nem nehéz belátni, hogy valójában ez határozza meg az életszínvonalat – a különbség tíz-, húsz-, de akár ötvenszeres is lehet.
Tegyük fel ismét a kérdést: ki viseli a társadalom terheit?
A népesedési hanyatlás gazdasági okai után gazdasági következményeit is számba kell vennünk. Az eddig leírtak után nem igényel részletes magyarázatot, hogy a befizetők egyre fogyatkozó száma miatt a nyugdíj- és az egészségügyi kassza hiánya miként függ össze a demográfiai válsággal. Előbbi hiánya ma Magyarországon a GDP-hez viszonyítva 2 százalék, de közép- és hosszú távon sem tartható, 2012-re prognosztizálható értéke 5 százalék. Nem kell különösebb bátorság kijelentenünk, hogy a nyugdíjrendszer egy, legfeljebb két évtizeden belül összeomlik, azaz akik ma Magyarországon nem tartanak legalább negyvenes éveik vége felé, azok a korhatárt majdan elérve aligha számíthatnak bármiféle öregkori eltartásra az államtól. Szigorúbban fogalmazva: államilag szervezett pilótajátéknak vagyunk tanúi és szenvedő alanyai, vagy ha úgy tetszik, a mai fiatalokra nyugdíjjárulék címén rendkívüli adót vet ki az állam azért, mert elődeik nem gondoskodtak kellő számú utódról. Persze az élet nem áll meg, aki ma még utód, az holnap már előd lesz, még súlyosabb helyzetben, ha az utódok továbbra is elmaradnak. A nyugdíjrendszer válságán a magánpénztári megoldás, a rendszer tőkefedezeti átalakítása sem segít. Az elöregedés miatt a növekvő kínálattal szemben csökkenő kereslet áll, ami fokozatosan lenyomja az értékpapírok értékét. Csökken a hozamuk, sőt idővel elértéktelenednek.
Első pillantásra képtelenségnek tűnhet, hogy a demográfiai válságnak a növekvő munkanélküliség is következménye lehet. Hiszen ha kevesebb a munkavállaló, ők legalább „kényelmesen” el tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon. Csakhogy munkaerőhiány és növekvő munkanélküliség egyszerre is létezhet, amint azt Európában és Magyarországon is tapasztaljuk. Az egyre növekvő járulék- és adófizetési kötelezettség miatt ugyanis a munkaerő egyre drágább lesz. Ez természetesen a termékek előállítási költségét is növeli, a nemzetközi piacokon csökken a teljes nemzetgazdaság versenyképessége. A vállalatok, különösen ha többségében multinacionálisak, erre a tőke igényei szerint úgy felelnek, hogy nem alkalmazzák a drága munkaerőt. Amely, még egyszer hangsúlyozzuk, csak azért drága, mert óriási adó- és járulékteher nyomja.
Ezen a ponton hivatkoznunk kell a két világháború közötti gazdasági világválságból kivezető út elméleti megalapozója, a Nobel-díjas, méltán zseniálisnak tartott közgazdász, John Maynard Keynes egyik elhallgatott, 1937-ben publikált tanulmányára, amelynek már a címe is sokatmondó: A csökkenő népesség néhány gazdasági következménye. A magyar érdeklődők a Demográfia 1998/1. számából ismerhették meg Keynes döbbenetes hatású elemzését. A közgazdász úgy véli, a tőke iránti igény az életszínvonal és a tőke technikai színvonala mellett a népességtől függ. E tényezők nem helyettesíthetők egymással. Sőt a népesség gyarapodása – a dogmával ellentétben – nem akadálya a gazdasági növekedésnek, ellenkezőleg: a motorja. (Keynes szerint a brit gazdaság általa elemzett, 1860 és 1913 közötti szakaszában a gazdasági növekedés egyik forrása – méghozzá megközelítőleg fele mértékben – az ötvenszázalékos népességnövekedés volt!)
Magyarországon a politikai vezetés idestova ötven éve nem akar vagy nem mer szembenézni a veszélyekkel, s érdemi lépések helyett ma is csupán rövid távú, pénzügyi szempontokat előtérbe helyező megoldásokban gondolkodik. És kísérletezik a huszonnegyedik órában is. Megint csak egy döbbenetes vélemény. „Rákényszeríthető-e a társadalom, hogy az alacsonyan tartott munkabérekből mindenki maga finanszírozza munkavégző képessége fenntartását?” – teszi föl a kérdést az egyik balliberális elemző, Szalai Erzsébet. Fölmerülhet tehát, hogy ne legyen se nyugdíj, se családi pótlék, se gyes, se gyed – semmi! Csak adó meg járulék, természetesen, mert az államnak néha úgy szottyan kedve, hogy túlköltekezi magát. Ebből a gonosz kérdésből az is kiolvasható, mi a neoliberális állam terve azokkal, akik mégis vállalják a gyerekáldást: „mindenki maga finanszírozza munkavégző képessége fenntartását” – azaz gyerekmunka! Vigyázat, nem túlzás: a már-már megfizethetetlen egyetemi tandíj bevezetése az első lépés ez irányban. Csak azt mondják meg a balliberális agytrösztök, akkor mi lesz, ha valóban mindenkinek elmegy a kedve a gyerekneveléstől, s a nyugdíjasok is mind meghalnak? A baloldali és liberális társadalomtudósok ezt a hangot nyilván szélsőségesnek tartják. Ők még ott tartanak, hogy kísérletezgetnek, és alighanem fontolgatják a másik utat: a betelepítést. Annak tragikus következményeivel ugyancsak nem számolva, de legalábbis azokról mélyen hallgatva.
A népesedés szempontjából is korszakhatár volt Magyarországon 1956. Ekkor nem egyszerűen eltörölték az abortusztilalmat, hanem teljesen liberalizálták a szülést. A levert forradalom és szabadságharc ennek hatását még inkább felerősítette, s már 1958-ban kevesebb gyerek született annál, ahány hosszú távon biztosíthatná az utánpótlást. Szakszerűbben: a nettó termékenységi arányszám először ebben az évben esett a reprodukciót biztosító 1 alá. (A mutató arról tájékoztat, hogy mennyi az egy nőre jutó azon leánygyermekek száma, akik megérik a termékenységi kort. A másik fontos mutató a fentebb említett teljes termékenységi arányszám.) Négy év múlva, 1962-ben a népesség számához viszonyítva már Magyarországon született a legkevesebb gyerek az egész világon! A hatvanas évek közepén enyhén emelkedett a teljes termékenységi arányszám, majd ismét esésnek indult. A kedvezőtlen, önveszélyes folyamatot 1974–1977 között sikerült kiigazítani, ekkor elérte, sőt meg is haladta az arányszám a szükséges értéket, a csúcsot jelentő 1975-ben 2,38 volt. Ettől kezdve gyakorlatilag folyamatos a hanyatlás, 1981 óta már abszolút értékben is fogy az ország népessége. (Sokáig elfedte a bajt, hogy az abszolút számokban csak ekkor jelentkezett a fogyás; ez a durván húszéves eltolódás a demográfiai ciklusok sajátossága.) A rendszerváltozás óta még súlyosabb a helyzet. Az átlagos gyerekszám idestova egy évtizede 1,3 körül stagnál, a halálozások száma durván 40 ezerrel meghaladja a születésekét. 2005-ben például 97 496-an születtek, 135 432-en haltak meg, a teljes termékenységi arányszám 1,32, a teljes lakosság száma 10 076 581 volt. (Összehasonlításképp az ötven évvel ezelőtti születési és halálozási számok: 192 810 és 104 236. Azaz miközben a születések száma a felére esett, a halálozásoké 30 ezerrel nőtt. Vitathatja-e bárki is, hogy fenyegető a veszély?)
A társadalmi tünetek arról árulkodnak, hogy a népesség drasztikus fogyása miatt az új évezredben megkezdődött a magyarság agóniája. Egyre szűkebbek a termékeny korosztályok, ezért szinte lehetetlen a kilábalás a demográfiai válságból. A figyelmeztetéseket rendre elhallgatják vagy nem veszik komolyan, pedig egy megkerülhetetlen szaktekintély, Tóth Pál Péter, az MTA demográfiai bizottságának elnöke már 2003-ban kimondta: „A népességfogyás ütemének csökkentése – mivel megállítására már nincs lehetőség – a következő 10–15 év legfontosabb feladata, mert ha nem ezt tesszük, akkor a drasztikus termékenységcsökkenés, annak minden negatív következményeivel együtt, visszafordíthatatlan folyamattá válik.” Ha a jelenlegi tendenciák nem változnak, akkor a trianoni ország magyarsága 2025-re 9 millió, 2050-re 6,5 millió főre fogyatkozik, méghozzá a túléléshez menthetetlenül elöregedve, a határon túli magyar tömbök pedig felszívódnak, elszórványosodnak, ugyancsak az elöregedéssel súlyosbítva. Sajnos napjainkban semmiféle jel nem utal arra, hogy kedvező fordulatra számíthatnánk, sőt rövid távon a Gyurcsány-csomag előre borítékolható kedvezőtlen hatásaival kell majd szembesülnünk.
Egyelőre tehát a válságból való kilábalásról csakis mint elméletről írhatunk. Tárkányi Lajos A fejlett európai országok családpolitikája és a demográfiai átmenet című kitűnő tanulmányában hivatkozik a francia Ekertre, aki matematikailag modellezte a családpolitikai juttatások hatását a népesedési mutatókra. Számítása szerint a gyermeknevelés költségeinek teljes megtérítésével a teljes termékenységi arányszám 0,5-del is növelhető. Ez önmagában reménykeltő, ám természetesen csak teljes társadalmi konszenzus mellett valósítható meg, ettől pedig Magyarország nagyon messze van.
Vérveszteségek után
Azonnali kiigazítás lenne tehát szükségszerű a jövedelem-újraelosztásban. Végre bevezetni a családi adózást, a főállású anyaság intézményét, amely ráadásul nem jelentene többletkiadást, a családtámogatási juttatások reálértékét megemelni, az abortuszok még mindig rendkívül magas, az 50 ezret először csak 2005-ben nem meghaladó számát a lehetséges minimumra leszorítani, s talán mindenekelőtt: felvilágosítani a társadalmat a ránk leselkedő, sőt már a bőrünkön tapasztalható veszélyekről, csoda folytán hátha életbe lép a nemzeti önvédelem mechanizmusa.
Magyarország helyzetét súlyosbítja, hogy a terhek igazságtalan megoszlása nemcsak belső, hanem külső tulajdonság is. Tarthatatlan állapot, hogy miközben a nemzet kivérzik, a multinacionális tőke megalapozott becslések szerint évi 3500 milliárd forintot szivattyúz ki az országból.
A hiba mégis elsősorban bennünk, ahogy Fekete Gyula fogalmazott, a magyar történelem legkártékonyabb söpredékében van. Bennünk, akik békeidőben nem vagyunk képesek arra, amire az elődök háborúban, ínségben, minden körülmény közepette képesek voltak: a magyar nemzet továbbélésének biztosítására. Mert bár korábban is akadtak olyan korszakai a magyar népnek, amikor létszáma fogyatkozott, de csakis külső, erőszakos hatásra. S jöhetett itt tatár, török, osztrák, orosz, német, pestis, kolera, éhínség, a nemzet fönnmaradása sohasem volt olyan veszélyben, mint most. Nem volt, mert a szülőképes korosztályok, amelyektől a magyarság fennmaradása függött, önmagukhoz képest mindig sokkal több utódnak adtak életet, legalább annyival, hogy a nemzet a nagy vérveszteséget okozó idők után is képes volt talpra állni. Befogadó kultúrája mellett ezért tudott több másik népet is beolvasztani a magyarság, erre ugyanis csak fiatal, gyarapodó népesség képes, a fogyó, elöregedő sokkal inkább maga válhat asszimiláció áldozatává.
Európa zsákutcában
A megmaradás érdekében matematikailag leegyszerűsítve így nézne ki egy azonnali, drasztikus beavatkozás: 40 ezerrel több gyermeknek kellene születnie. De nem ám egy, hanem negyven éven át! Egy demográfiai „beruházási” ciklus ugyanis durván húsz plusz húsz év, mert egy új korosztály körülbelül húsz év után fordul „termőre”. Az első húsz évben tehát mindennek csak az óriási többletköltségeit kellene viselnie a társadalomnak, a következő húsz évben fokozatosan megtérülne a befektetés, s negyven év múlva lenne nullszaldós. Ezt a példátlan bravúrt a negyven éven keresztül létszámában több százezerrel fogyatkozó, a társadalom terheit hordozó, szülőképes, úgynevezett aktív népességnek kellene megcselekednie, miközben az idős, tehát eltartásra, gondozásra szorulók már ma is képtelenül nagy száma ugyanezen idő alatt nagyjából az aktívak körében prognosztizálható fogyás mértékével növekszik. S emellett a határon túli közösségeket is támogatni kellene megmaradási küzdelmükben. Nem indokol részletes magyarázatot, hogy ez az egész országtól óriási erőfeszítést, áldozatot, lemondást igényelne. Ezt vessük össze azzal, hogy négyévente tartanak parlamenti választásokat, a politikai pártok rövid távú ígéretekkel próbálnak szavazókat nyerni, s a kormányok sokszor egyéves költségvetést sem képesek tisztességesen összeállítani. Ráadásul a változtatásokat az egyre nagyobb számú és a választásokat eldöntő nyugdíjasok tömegei ellenére kellene végrehajtani. A feladat szinte teljesíthetetlen.
A demográfiai válságból tehát teljes, a magyarnál sokkal igazságosabb európai jóléti államok jelenlegi berendezkedésén túlmutató rendszerváltoztatással lehetne kilábalni.
Fűződik-e ehhez érdek, van-e erre akarat ma Magyarországon?
Ne hallgassuk el, hogy a saját termékenység növelése helyett az elöregedés ellensúlyozására létezik egy másik út. Avagy helyesebben: zsákutca. Európa nagyobbik fele ebben az irányban halad töretlenül, bekötött szemmel. Ez nem más, mint a munkaerőimport. Kiagyalói, a neoliberális gazdaságpolitika irányítói szerint óriási ötlet, hiszen nemcsak olcsó munkaerőre tesz szert a gazdaság, hanem a nevelési költségek teljes megtakarításának előnyével is jár. Ez túlzás nélkül hatalmas összeg. Angol kimutatás szerint egy főre számítva húszéves korig 180 ezer font, azaz több mint 70 millió forint! Csakhogy mindez csupán rövid távú megoldás, hosszú távon a még biztosabb csőddel, pusztulással jár együtt. Nem kell mélyen elemeznünk a nyugat-európai etnikai jellegű konfliktusokat az őslakosok és a bevándorlók, még inkább azok utódai között ahhoz, hogy ezt belássuk. Végeredményben a bevándorlók megőrzik magasabb termékenységüket az új hazában is, egyre erősebbé válnak.
Ne legyünk álszentek, Magyarország is él a munkaerőimport eszközével. Csak éppen szerencséjére, ám ugyanakkor az ottani közösségek helyzetét tovább súlyosbítva, a határon túli magyarok köréből, ezért ezzel nem eredményez kibékíthetetlen ellentéteket. Ám ez a forrás hamarosan elapad, még nagyobb katasztrófa felé taszítva a Kárpát-medencei magyarságot. S majd még kilátástalanabb helyzetben lép fel az idegen kultúrájú népelemek betelepítésének nyomása.
Nem mi leszünk az emberiség történetének első és nem is az utolsó népe, amelyik letűnhet a történelem színpadáról. Babits Mihály
origo.hu
Kormány-Voks 2025 versus Tisza-párti szavazás: az eredmény egyértelmű
